Vihar a családban – Egy gránátalma ára

– Most komolyan, Zsófi, ezt te így gondoltad? – csattant fel Anna, a nővérem, miközben a konyhaasztalra csapta a nejlonzacskót, benne néhány szem gránátalmával. A gyerekek, akik eddig hangosan viháncoltak a nappaliban, hirtelen elhallgattak. Éreztem, hogy minden szem rám szegeződik. A szívem hevesen vert, mintha bűnt követtem volna el.

– Anna, kérlek… – próbáltam halkan, de a hangom remegett. – Tudod, mostanában nem úgy állok anyagilag… De gondoltam, legalább valami egészségeset hozok a gyerekeknek.

Anna arca eltorzult. – Egészségeset? Zsófi, te mindig süteményt hoztál, vagy valami játékot! Most meg… gránátalma? Tudod te mennyire várták, hogy végre jössz? Hogy hozol nekik valamit? És most ezt kell nézniük?

A konyhaasztalnál ülő anyánk zavartan piszkálta a kávéscsészéjét. A háttérben a tévében épp a híradó ment, de senki sem figyelt rá. Csak Anna hangja visszhangzott bennem.

– Sajnálom – suttogtam. – De tényleg nem futja most többre. Próbálok félretenni, albérletből albérletbe költözöm, és… – Elakadtam. Nem akartam panaszkodni. Nem akartam megint az lenni, aki mindig csak magyarázkodik.

Anna felállt. – Tudod mit? Ha nem tudsz úgy jönni, ahogy szoktál, inkább ne is gyere! – mondta hidegen.

A gyerekek közül a legkisebb, Bence odasomfordált hozzám. – Néni, én szeretem a gránátalmát – mondta halkan. De Anna már elkapta a karját.

– Menj játszani! – szólt rá türelmetlenül.

A torkomban gombóc nőtt. Felálltam az asztaltól. Anyám rám nézett, de nem szólt semmit. Csak a tekintete mondott mindent: csalódottságot, fáradtságot, talán egy kis szégyent is.

Az előszobában gyorsan felvettem a kabátomat. Anna utánam jött.

– Zsófi! – kiáltott rám. – Ne haragudj már meg! De érted… annyira várták! És most mindenki csalódott.

– Nem csak ők csalódottak – mondtam halkan. – Én is.

Kint az utcán hideg szél fújt. A panelházak között sétáltam hazafelé, és próbáltam visszaemlékezni arra az időre, amikor még minden egyszerű volt. Amikor Anna és én együtt játszottunk a játszótéren, amikor még nem számított, ki mit hoz vagy ad.

De most minden más volt. Anna férje, Gábor jól keresett az építőiparban, ők már saját házban laktak a város szélén. Nekem viszont minden hónapban számolnom kellett a forintokat: albérlet, rezsi, élelmiszer… A munkahelyemen is folyamatosan leépítésekről beszéltek. Minden nap attól féltem, hogy elveszítem az állásomat.

A következő napokban Anna nem keresett. Anyám sem hívott fel. Mintha mindenki rám haragudott volna. Egyedül voltam a gondolataimmal.

Egy este aztán csörgött a telefonom. Anna volt az.

– Szia – szólt bele feszülten. – Beszélhetnénk?

– Persze – feleltem óvatosan.

– Sajnálom, hogy így reagáltam… Csak… tudod milyen nehéz most nekem is? Gábor folyton dolgozik, én meg egész nap egyedül vagyok a gyerekekkel. Néha úgy érzem, senki sem ért meg.

– Én sem érzem magam megértve – mondtam csendesen.

– Régen olyan jó testvérek voltunk… Most meg csak veszekszünk minden apróságon.

– Talán nem is az ajándékról szólt ez az egész – mondtam halkan. – Hanem arról, hogy mindketten fáradtak vagyunk. Hogy túl sokat várunk egymástól.

Anna hallgatott egy ideig.

– Lehet… De akkor mit csináljunk? Hogy lehet ezt helyrehozni?

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem a sötét szobában és hallgattam Anna lélegzetét a vonal túlsó végén.

A következő hétvégén anyám születésnapja volt. Mindannyian ott voltunk: Anna családja, én, sőt még az öcsénk, Balázs is eljött a barátnőjével. Az asztalon most is ott voltak a sütemények és a torta – de én csak egy kis csokor virágot vittem anyának.

Anna rám nézett, majd odalépett hozzám.

– Segítesz felszeletelni a tortát? – kérdezte halkan.

Bólintottam. A konyhában csendben dolgoztunk egymás mellett.

– Zsófi… tényleg sajnálom azt a múltkori jelenetet – mondta végül Anna. – Csak néha úgy érzem, mindenki mást vár tőlem is… És félek, hogy nem vagyok elég jó anya vagy testvér.

– Én is félek ettől – vallottam be őszintén.

Anna elmosolyodott.

– Akkor legalább ebben hasonlítunk.

Aznap este hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg csak az ajándékokról szólnak ezek a viták? Vagy arról is, hogy mennyire nehéz ma Magyarországon helytállni? Hogy mindannyian tele vagyunk elvárásokkal és félelmekkel?

A család néha olyan, mint egy vihar: egyszerre pusztító és megtisztító. De vajon hány ilyen vihart bír ki egy testvéri kapcsolat? És mi marad utána?

Ti mit gondoltok: lehet-e újraépíteni azt, ami egyszer összetört? Vagy vannak sebek, amik örökre megmaradnak?