„A DNS-teszt mindent felforgatott – és a bűnbak én lettem…”
– Miért nem mondtad el neki? – kérdeztem halkan, miközben a konyhapultnak támaszkodtam. Az anyósom keze remegett, ahogy a kávéscsészét letette, és a tekintete elkerülte az enyémet. A nappaliból kiszűrődött Bence nevetése, ahogy az apjával a Fradi meccsről vitatkoztak. Az egész házban ott vibrált a feszültség, amit csak én éreztem igazán.
– Nem tudtam… nem voltam rá képes – suttogta végül. – Ő a mi fiunk. Mindig is az volt.
A szívem összeszorult. Egy hete tudtam meg, hogy a férjem, Bence, akivel tíz éve együtt vagyunk, valójában örökbefogadott. Egy DNS-teszt miatt derült ki minden – egy ártatlan családfa-kutatásnak indult, de lavinát indított el, ami mindannyiunkat maga alá temetett.
Minden azzal kezdődött, hogy Bence karácsony előtt pár héttel felvetette: „Mi lenne, ha csinálnánk egy DNS-tesztet? Olyan menő lenne megtudni, honnan származunk!” A családja mindig is büszke volt arra, hogy „igazi alföldi magyarok”, legalábbis ezt mondták. Anyósom arca azonban abban a pillanatban elsápadt.
Aznap este, amikor Bence már aludt, anyósom félrehívott. – Légy szíves… ne engedd, hogy megcsinálja azt a tesztet! – kérlelt. – Nem értenéd…
De értettem. Vagy legalábbis sejtettem, hogy valami nincs rendben. Addig faggattam, míg kibökte: – Bence nem a mi vérünk. Örökbe fogadtuk, amikor csecsemő volt. Nem tudja… senki sem tudja rajtunk kívül.
Akkor azt hittem, ennél nagyobb titok nem létezhet. De tévedtem. Mert az igazi dráma csak ezután kezdődött.
– És most mit akarsz? – kérdeztem tőle kétségbeesetten. – Hogy én mondjam el neki? Hogy én legyek az, aki összetöri a világát?
– Te közelebb állsz hozzá… talán tőled könnyebben elfogadná… – motyogta anyósom.
– Nem! Ez nem az én dolgom! Ti vagytok a szülei! Nektek kellett volna már régen elmondani! – csattantam fel.
A következő napokban minden mozdulatomat figyelte. Ha Bence rám nézett, mintha érezte volna, hogy valamit titkolok előle. Éjszakánként álmatlanul forgolódtam mellette az ágyban. Aztán egy este Bence előállt: – Képzeld, megrendeltem a DNS-tesztet! Már úton van.
A levegő kiszaladt a tüdőmből. Próbáltam lebeszélni: – Minek ez neked? Úgyis tudod, honnan jössz…
– Dehogy tudom! – nevetett fel. – Ki tudja, lehet, hogy valami titkos grófi vér is csörgedezik bennem!
A teszt két hét múlva megérkezett. Bence izgatottan bontotta ki a borítékot. Az anyósom ott állt mögötte, sápadtan, remegő kézzel. Amikor Bence elolvasta az eredményt, először csak értetlenül nézett rám.
– Ez valami tévedés… – motyogta. – Azt írják, hogy semmi közöm apához vagy anyához genetikailag…
Az anyósom zokogni kezdett. Az apósom némán ült le az asztalhoz. Én csak álltam ott bénultan.
– Mi folyik itt? – kérdezte Bence rekedten.
Az anyósom végül kibökte: – Fiam… örökbe fogadtunk téged. Nem mertük elmondani… féltünk, hogy elveszíthetünk.
Bence arca megkeményedett. Felállt az asztaltól, és szó nélkül kiment az udvarra. Utána mentem.
– Hagyj most! – szólt rám dühösen. – Te tudtad?
– Mostanában tudtam meg… de nem mondhattam el helyettük…
– Mindenki hazudott nekem! – kiáltotta. – Mindenki!
Aznap este nem jött haza velem. Az anyósom sírt, az apósom némán bámulta a tévét. Én pedig egyedül ültem az autóban a sötétben, és azt kérdeztem magamtól: tényleg én vagyok a hibás?
A következő hetekben Bence alig szólt hozzám. A szüleivel teljesen megszakította a kapcsolatot. Én próbáltam tartani benne a lelket, de minden próbálkozásom falakba ütközött.
Egy este aztán váratlanul felhívott az anyósom:
– Ez mind miattad van! Ha te akkor elmondod neki… ha te nem engeded azt a tesztet…
– Hagyja abba! – vágtam közbe remegő hangon. – Ezt maguknak kellett volna megtenniük! Én nem vagyok bűnbak!
Letette. Napokig nem aludtam rendesen. A munkahelyemen is szétszórt voltam; még a főnököm is megkérdezte: „Jól vagy?”
Bence egyre zárkózottabb lett. Egyik este leült mellém:
– Szerinted lehet még ebből normális család? Vagy minden hazugságra épült?
– Nem tudom – feleltem őszintén –, de ha valamit megtanultam ebből az egészből: az igazság előbb-utóbb úgyis utat tör magának.
A következő hónapokban Bence elkezdte keresni a gyökereit. Felvette a kapcsolatot az örökbefogadó szervezettel; próbálta megtalálni a vér szerinti szüleit. Éjszakákon át beszélgettünk arról, mit jelent családnak lenni Magyarországon: vér vagy szeretet?
Közben az anyósom többször is próbált velem beszélni, de mindig csak vádaskodott:
– Elvetted tőlünk a fiunkat! Ha te nem lettél volna olyan makacs…
Egyik alkalommal Bence is hallotta ezt:
– Anya! Elég legyen! Nem ő tehet róla! Magatoknak köszönhetitek!
Az anyósom sírva fakadt:
– Mi csak jót akartunk…
Bence hangja megremegett:
– A jót néha fájdalmas kimondani… de még fájdalmasabb elhallgatni.
Az egész család széthullott. Ünnepeken külön ünnepeltünk; Bence nem ment haza többé vidékre. Az apósom egyszer felhívott:
– Lányom… próbálj meg beszélni vele… hiányzik nekünk.
De mit mondhattam volna? Hogy bocsásson meg azoknak, akik egész életében hazudtak neki?
Egy év telt el így. Aztán egy este Bence rám nézett:
– Szeretnék örökbe fogadni egy gyereket. Szeretném neki megadni azt az őszinteséget és szeretetet, amit én sosem kaptam meg teljesen.
Megöleltem.
– Veled vagyok ebben is.
Most új életet kezdünk. De bennem ott maradt a kérdés: tényleg én vagyok a hibás? Vagy csak könnyebb rám kenni mindent?
Ti mit gondoltok? Meddig lehet hallgatni egy ilyen titokról? És kié valójában a felelősség?