Amikor a család idegenné válik: Anikó és Márk története
– Te tényleg azt hiszed, hogy neked több jár? – csattant fel Márk, miközben az anyánk régi, kopott konyhaasztalánál ültünk. A keze ökölbe szorult, az arca vörös volt a dühtől. Én csak néztem rá, és próbáltam visszafogni a könnyeimet. Nem akartam sírni előtte. Nem akartam gyengének látszani.
– Nem erről van szó, Márk – suttogtam. – Csak azt szeretném, ha igazságosan osztanánk el mindent. Anyu is ezt akarta volna.
De Márk már nem hallgatott rám. Azóta, hogy apu meghalt tavaly ősszel, minden megváltozott. Anyu már évekkel ezelőtt elment, de akkor még összetartott minket a gyász. Most viszont csak az üres ház maradt, a kertben a diófa, és a rengeteg emlék – meg persze az örökség.
A szomszédok is tudták, hogy baj van. Egyik nap még együtt főztünk lecsót a kertben, másnap már egymásra sem néztünk. Az egész falu suttogott rólunk: „Anikóék most aztán jól összevesztek.”
Gyerekkorunkban Márk volt a védelmezőm. Ha valaki bántott az iskolában, ő állt ki értem. Most viszont úgy éreztem, mintha egy idegennel vitatkoznék. Egy idegennel, aki mindenáron meg akarja szerezni azt a házat, ahol együtt nőttünk fel.
– Neked úgyis ott van a lakásod Pesten! – vágta hozzám egyik este. – Nekem ez az egyetlen esélyem, hogy újrakezdjem.
– De Márk, én is ebben nőttem fel! Nekem is jelent valamit ez a ház…
A hangom elcsuklott. Emlékeztem, ahogy anyuval lekvárt főztünk a spájzban, ahogy apu esténként mesét olvasott nekünk. Minden sarokhoz kötődött egy emlék. De Márkot ez már nem érdekelte.
A vita egyre durvább lett. Már nem csak a házról szólt: előjöttek régi sérelmek is. Hogy anyu mindig engem védett, hogy apu többet foglalkozott velem. Hogy én voltam az „okosabb”, ő meg csak a „problémás fiú”.
– Mindig te voltál a kedvenc! – ordította egy este, amikor már mindketten túl sok bort ittunk.
– Ez nem igaz! – kiáltottam vissza. – Csak te sosem mondtad el, mit érzel!
Napokig nem beszéltünk egymással. A házban csend volt, csak az óra kattogott hangosan a falon. Éjszakánként nem tudtam aludni; újra és újra lejátszottam magamban a veszekedéseinket.
Egyik reggel Márk összepakolt néhány ruhát és elment. Csak egy cetlit hagyott az asztalon: „Majd az ügyvéd keres.”
Ott ültem egyedül a gyerekkori szobámban, és úgy éreztem, mintha minden elveszett volna. Nem csak a házat veszítettem el – hanem a testvéremet is.
Az ügyvéd hideg hangon magyarázta el, hogy jogilag mindketten ugyanannyit örököltünk. De Márk ragaszkodott hozzá, hogy ő maradjon a házban; nekem pénzt ajánlott fel cserébe.
A család többi tagja – nagynénik, unokatestvérek – mind beleszóltak. Volt, aki engem támogatott, volt, aki Márkot. A temetés óta először láttam őket ennyire szenvedélyesnek – de most nem összetartottak minket a közös veszteség, hanem szétszakított.
Hetekig tartott a huzavona. Közben dolgoznom kellett volna Pesten; de képtelen voltam koncentrálni. A kollégáim kérdezgették: „Mi van veled mostanában?” Csak annyit mondtam: „Családi ügyek.”
Végül elfogadtam Márk ajánlatát. Nem akartam tovább harcolni. A pénzt elutalták; én pedig utoljára végigsétáltam a kertben. Megálltam a diófa alatt, ahol gyerekként hintáztunk.
Azt hittem, ha elengedem ezt az egészet, könnyebb lesz. De nem lett könnyebb. Hetekig sírtam esténként; hiányzott anyu, apu – és hiányzott Márk is.
Egy nap kaptam tőle egy üzenetet: „Sajnálom.” Ennyi volt csak. Nem válaszoltam rögtön; nem tudtam mit mondani.
Azóta eltelt fél év. Néha beszélünk telefonon; de már sosem lesz olyan köztünk minden, mint régen.
Sokszor gondolkodom azon: vajon tényleg megérte-e mindez? Egy házért elveszíteni azt az embert, aki valaha a legközelebb állt hozzám?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?