„Nem vagyok éhes, csak szomorú” – Egy fiú és a nagymama harca az iskolai megbélyegzés ellen
– Miért nem eszel, Marci? – kérdezte halkan a mellettem ülő Zsófi, miközben a kanálját a paradicsomlevesbe mártotta.
Nem néztem rá. A torkomban gombóc volt, a kezem ökölbe szorult az asztal alatt. A menzás néni hangja még mindig visszhangzott a fejemben: „Nincs befizetve az ebéded, kisfiam, nem adhatok.” Mindenki hallotta. Mindenki rám nézett. Aztán nevettek. Vagy csak úgy tűnt? Nem tudom. Csak azt éreztem, hogy forró a fülem, és legszívesebben eltűntem volna.
– Nem vagyok éhes, csak szomorú – suttogtam végül Zsófinak, de ő már mással beszélgetett. A gyomrom korgott, de még jobban fájt a szégyen. Aznap délután nem mentem haza egyenesen. A játszótérre ültem le, néztem a hintát, ahogy üresen leng. Anyu már régóta nincs velünk, apu pedig Németországban dolgozik. Csak nagymama van, aki mindent megpróbál, hogy nekem jobb legyen.
Este, amikor hazaértem, nagymama már az asztalnál ült, előtte egy boríték és egy papír. Felnézett rám, a szeme vörös volt.
– Mi történt az iskolában? – kérdezte csendesen.
– Semmi – ráztam a fejem, de ő tudta, hogy hazudok.
– Marci, az osztályfőnök hívott. Mondta, hogy nem kaptál ebédet. Miért nem szóltál nekem?
– Nem akartam… Nem akartam, hogy aggódj. – A hangom elcsuklott.
Nagymama odajött hozzám, átölelt. Éreztem a kezén a mosogatószer illatát és a régi kötényének puha anyagát.
– Kisfiam, soha ne szégyelld magad azért, mert nincs pénzünk! Az emberek nem attól jók vagy rosszak, hogy mennyi van a zsebükben.
Másnap reggel nagymama kézen fogott, és együtt mentünk az iskolába. Az igazgatói iroda előtt vártunk. A folyosón mindenki minket nézett. Hallottam, ahogy valaki súgja: „Az a szegény Marci…”
Az igazgató rideg arccal fogadott minket.
– Sajnos szabály az szabály – mondta. – Ha nincs befizetve az ebéd, nem adhatunk.
Nagymama hangja remegett, de határozott volt:
– Értem én a szabályokat, de azt is értem, hogy egy gyereknek nem lehet így fájdalmat okozni! Hát nincs semmi emberség ebben az iskolában?
Az igazgató zavartan igazgatta a szemüvegét.
– Megpróbálunk segíteni… Talán van valami támogatás…
De én már nem figyeltem rájuk. Csak azt láttam, hogy nagymama mennyire küzd értem. És azt éreztem: soha nem akarom többé ezt látni rajta.
Az osztályban mindenki tudta, mi történt. A padomon egy cetli várt: „Szegény Marci.” Valaki rajzolt mellé egy kiflit.
A tanárnő próbált kedves lenni:
– Marci, ha szeretnéd, beszélhetünk róla…
De én csak bámultam ki az ablakon. Vajon tényleg csak a pénz számít itt? Vajon ha gazdag lennék, akkor szeretnének? Akkor nem nevetnének ki?
Délután nagymama palacsintát sütött nekem. Ültünk a konyhában, hallgattuk a rádiót. Ő mesélt arról, amikor még ő is gyerek volt, és mennyit nélkülöztek háború után.
– De mindig összetartottunk – mondta halkan. – És mindig volt valaki, aki segített.
Akkor döntöttem el: én is segíteni fogok másokon, ha nagy leszek. Hogy senki ne érezze magát úgy, mint én most.
Azóta eltelt pár év. Már gimnazista vagyok. Néha még mindig eszembe jut az a nap az ebédlőben. És még mindig érzem azt a gombócot a torkomban.
De már tudom: nem én vagyok kevesebb attól, mert szegények vagyunk. És azt is tudom: nagymama szeretete mindennél többet ér.
Vajon mikor lesz olyan világ Magyarországon, ahol egy gyereknek nem kell szégyellnie magát azért, mert nincs pénze? Ti mit gondoltok erről?