Kulináris pokol: Háború az anyósommal Budapesten
– Már megint odaégetted a levest, Zsuzsa? – csattant fel Ilona, miközben a fedőt lekapta a fazékról. A gőz az arcomba csapott, de nem csak a forró pára égetett, hanem az anyósom szavai is.
A konyhában álltam, kezemben fakanállal, és próbáltam nem sírni. A férjem, Gábor, a nappaliban ült, és úgy tett, mintha nem hallaná a szóváltást. A kisfiunk, Marci, a szobájában játszott, de tudtam, hogy minden hang átszűrődik hozzá is.
– Ilona néni, próbáltam úgy csinálni, ahogy mondta – suttogtam halkan, de ő csak legyintett.
– Az én fiam húsz évig rendes ételt evett! Most meg… – elharapta a mondatot, de a tekintete mindent elárult.
Ez volt a harmadik hét, hogy Ilona hozzánk költözött, miután elesett otthon és eltörte a bokáját. Az orvos szerint legalább két hónapig nem lehet egyedül. Gábor persze rögtön felajánlotta, hogy nálunk lakjon. Én csak bólintottam – mit is tehettem volna? Azt hittem, kibírom. De már az első napon éreztem, hogy ez nem lesz könnyű.
Ilona mindenbe beleszólt. Hogyan hajtogatom a törölközőket, milyen sorrendben pakolom be a mosogatógépet, milyen fűszert teszek a pörköltbe. Minden reggel azzal kezdte: „Zsuzsa, tudod, régen nálunk nem így mentek a dolgok.”
Egyik este Gábor későn ért haza. Fáradtan ledobta magát mellém az ágyra.
– Anyám csak jót akar – mondta halkan.
– De én már nem bírom! – tört ki belőlem. – Úgy érzem magam, mintha semmit sem csinálnék jól. Minden nap kritizál. Még azt is megmondja, hogyan vágjam fel a kenyeret!
Gábor sóhajtott.
– Próbálj meg nem foglalkozni vele. Tudod, milyen.
De én nem tudtam nem foglalkozni vele. Minden reggel görcsbe rándult a gyomrom, amikor meghallottam Ilona lépteit a folyosón. Minden nap újabb próbát jelentett.
Egy szombat délután Marci sírva jött ki a szobájából.
– Anya, miért mondja nagyi mindig, hogy te nem tudsz főzni?
A szívem összeszorult. Lehajoltam hozzá.
– Ne törődj vele, kicsim. Néha az emberek olyat mondanak, amit nem gondolnak komolyan.
De tudtam, hogy Ilona komolyan gondolja.
Aznap este eldöntöttem: beszélnem kell vele. Amikor Gábor elvitte Marcit sétálni, leültem Ilonával a konyhában.
– Ilona néni – kezdtem remegő hangon –, szeretném, ha egy kicsit kevesebbet kritizálna engem. Próbálok mindent jól csinálni, de úgy érzem, sosem vagyok elég jó az ön szemében.
Ilona először csak hallgatott. Aztán halkan megszólalt:
– Tudod, Zsuzsa, én is voltam meny. Nekem is nehéz volt megfelelni az anyósomnak. De azt akarom, hogy Gábor boldog legyen.
– És szerintem akkor lenne boldogabb, ha nem lenne minden nap feszültség köztünk – válaszoltam óvatosan.
Ilona elfordította a fejét.
– Lehet… Talán túl szigorú vagyok veled. Csak… félek attól, hogy elveszítem a fiamat.
A könnyeim kibuggyantak.
– Nem veszíti el. De én is szeretném jól érezni magam ebben a családban.
Aznap este először ültünk le együtt vacsorázni anélkül, hogy Ilona beleszólt volna abba, mit főztem vagy hogyan tálaltam. Csendben ettünk, de valami megváltozott közöttünk.
Persze nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra. Voltak még összezördülések, voltak könnyek és sértődések is. De lassan-lassan megtanultunk egymás mellett élni.
A legnehezebb az volt elfogadni: nem kell tökéletesnek lennem ahhoz, hogy jó anya és jó feleség legyek. És talán Ilona is rájött arra: néha el kell engedni a régi szokásokat ahhoz, hogy helyet adjunk az újaknak.
Most már néha együtt főzünk Marcival és Ilonával. Néha még nevetünk is azon, ha valami odaég vagy elsózódik. És amikor Gábor rám néz vacsora közben és mosolyog, tudom: ezért érdemes volt küzdeni.
De vajon hány családban maradnak kimondatlan sérelmek és soha fel nem oldott konfliktusok? Ti mit tennétek az én helyemben? Vajon lehet-e valaha igazán béke anyós és meny között?