Értékes, mint a kenyér – de mi lesz a családdal?

– Nem fogom hagyni, hogy tönkretegyék a lányom életét! – szinte kiabáltam magamban, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a fáradtságtól meg az idegtől. A lakásban csend volt, csak az óra kattogása hallatszott, de bennem vihar tombolt.

Tizenöt évig dolgoztam Németországban, takarítottam, időseket ápoltam, mindent elvállaltam, csak hogy egyszer majd legyen egy saját lakásom Budapesten. Amikor végre hazaköltöztem, és megvettem ezt a kis kétszobás panelt Zuglóban, azt hittem, most már minden rendben lesz. A lányom, Dóra, akkoriban ismerkedett meg Gergővel. Együtt jártak egyetemre, Gergő csendes volt, szerény, de dolgozott mellette mindenféle diákmunkát. Láttam rajta, hogy jó ember – értékes, mint a kenyér, ahogy anyám mondta volna.

De aztán jöttek az ő szülei. Már az első találkozáskor éreztem valami feszültséget. Gergő anyja, Ilona, folyton panaszkodott: „Nekünk sosem volt könnyű… Gergőnek is mindig mindent magának kellett elérnie…” Az apja, László, csak hallgatott és néha odaszúrt egy-egy megjegyzést: „Nálunk nem szokás ilyen nagy feneket keríteni az esküvőnek.” Éreztem, hogy lenéznek minket – vagy talán csak engem? Hogy én vagyok az a nő, aki külföldön mosogatott, hogy most legyen valamije.

Az esküvő után Dóra és Gergő nálam laktak pár hónapig. Próbáltam segíteni nekik mindenben: főztem rájuk, mosogattam utánuk, még a rezsibe sem kértem be tőlük pénzt. De Ilona minden alkalommal megjegyezte: „Nem jó az, ha a fiatalok az anyósnál laknak. Majd meglátod, ebből csak baj lesz.” És igaza lett – de nem úgy, ahogy ő gondolta.

Egy este Dóra sírva jött haza. Gergő szüleinél voltak vacsorán. „Anya, Ilona néni azt mondta Gergőnek, hogy biztos csak a pénz miatt vagyok vele… Hogy te majd mindent ránk hagysz…” A szívem összeszorult. Hát ezért dolgoztam annyit? Hogy most azt gondolják rólam: pénzzel akarom megvenni a boldogságot?

Gergő próbált közvetíteni: „Anyuék csak aggódnak… Nem rosszindulatból mondják.” De én tudtam: ezek a szavak mérgeznek. Lassan beférkőznek a mindennapokba. Egyre többször veszekedtünk Dórával is apróságokon. „Miért nem állsz ki mellettem? Miért hagyod, hogy így beszéljenek rólam?” – kérdeztem tőle egyik este.

Aztán jött a fordulat. Egy nap Gergő apja részegen hívott fel: „Te azt hiszed, jobb vagy nálunk? Azért mert voltál kint Németországban? A pénz nem minden!” Letettem a telefont és sírtam. Nem akartam gyűlölni őket – de nem tudtam már mást érezni.

Dóra egyre többet járt át hozzájuk. Gergő is furcsán viselkedett: hallgatag lett, ideges. Egy este leült mellém.
– Anya – mondta halkan –, lehet, hogy elköltözünk albérletbe. Szeretnénk egyedül lenni.
– Értem – válaszoltam fojtott hangon –, de ugye tudod, hogy én csak jót akartam?
– Tudom – mondta –, de mindenki annyira feszült… Nem akarom, hogy miattunk legyen baj.

Aznap éjjel nem aludtam. Gondolkodtam: hol rontottam el? Túl sokat adtam? Túl keveset? Miért nem tudunk egyszerűen örülni egymásnak?

Pár hét múlva elköltöztek. Üres lett a lakás. Néha Dóra átjött egy kávéra, de már nem volt ugyanaz. Gergő szüleivel nem beszéltem többet. Hallottam, hogy László elvesztette a munkáját és még többet iszik. Ilona pedig mindenkit hibáztat – engem is.

Egy vasárnap Dóra átjött és leült mellém.
– Anya – kezdte –, lehet, hogy hibáztunk mindannyian. De szeretném, ha újra család lennénk.
Néztem rá és csak ennyit mondtam:
– Én is ezt szeretném.

De vajon lehet-e újrakezdeni ennyi fájdalom után? Meg lehet bocsátani mindent? Vagy a múlt árnyai örökre velünk maradnak?

Ti mit gondoltok? Lehet még ebből igazi család?