Válás, vagyonmegosztás és egy titok, ami mindent megváltoztatott – Egy magyar család története
– Nem! Ezt nem adom oda, Zsuzsa! – kiáltottam, miközben remegő kézzel szorítottam a lakás kulcsát. A nappali közepén álltunk, körülöttünk dobozok, zsákok, a gyerekek szobájából előkerült plüssök és régi fényképalbumok. Zsuzsa, a feleségem – vagyis már csak papíron az –, karba tett kézzel nézett rám, arcán az a jól ismert, kemény kifejezés, amit az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban láttam.
– Tamás, ne csináld ezt! – sziszegte. – A bíróság döntött. A lakás az enyém. Te kapsz a telekből, meg a kocsiból. Ez így igazságos.
Igazságos? Hogy lehet igazságos az, hogy húsz év után mindent elveszítek? Hogy a gyerekeim szobája, ahol esténként mesét olvastam nekik, mostantól csak egy cím lesz a lakcímkártyámon? Hogy a családi ebédek emléke mostantól csak fájdalmas visszhang lesz a falak között?
A válásunk nem volt váratlan. Évek óta csak egymás mellett éltünk, nem együtt. Zsuzsa könyvelőként dolgozott, én pedig egy kis autószerelő műhelyt vezettem Zuglóban. A mindennapok rutinja lassan felőrölt minket. A gyerekek – Gergő és Lili – már kamaszodtak, egyre kevésbé volt szükségük ránk. Egyre többször maradtam bent este a műhelyben, Zsuzsa pedig otthon ült a laptopja előtt, vagy anyjához ment panaszkodni.
Aztán jött az utolsó csepp: egy üzenet Zsuzsa telefonján. Egy bizonyos András nevű férfitől. Nem volt benne semmi konkrét, de éreztem: valami megváltozott. Amikor rákérdeztem, csak annyit mondott: „Nem bírom tovább ezt az egészet.”
A válóper gyorsan ment. Magyarországon már nem kell magyarázkodni, ha két ember el akar válni. De a vagyonmegosztás… Az maga volt a pokol. Minden tárgyhoz emlék kötött. A konyhai robotgép: az első közös karácsonyunk ajándéka. A régi kanapé: ott aludt Gergő, amikor beteg volt. És most mindent listára kellett venni, mindent szét kellett választani.
A legnagyobb harc persze a lakásért ment. Zsuzsa szülei adták az önrészt annak idején, de én újítottam fel mindent két kezemmel. A bíróság végül neki ítélte – „a gyermekek érdekében”.
Aznap este, amikor végleg el kellett volna vinnem az utolsó dobozomat, anyám hívott.
– Fiam, ne hagyd magad! Az apád is így járt annak idején…
– Anya, kérlek… – sóhajtottam bele a telefonba. – Nem akarok harcolni tovább.
– De hát ez a te otthonod is! – makacskodott.
Aztán letettem. Nem bírtam tovább hallgatni.
A dobozokat pakolva egyszer csak kiesett egy régi boríték az egyik album közül. Feladó: Nagy Ilona. Címzett: Szabó Tamás (az én nevem). Felbontatlan volt. Meglepődve néztem rá – sosem hallottam erről a nőről.
Kinyitottam. Egy kézzel írt levél volt benne:
„Kedves Tamás! Tudom, hogy most nehéz időszakon mész keresztül. Szeretném elmondani neked az igazat arról a lakásról… Tudnod kell: amikor Zsuzsa szülei megvették ezt a lakást, valójában az én pénzem is benne volt. Én vagyok az édesanyád féltestvére. Az apád sosem mondta el neked…”
A kezem remegett. Féltestvér? Titkos pénz? Hogyhogy soha nem tudtam erről?
Azonnal felhívtam anyámat.
– Anya… Ki az a Nagy Ilona?
Csend lett a vonalban.
– Honnan tudod ezt a nevet? – kérdezte végül halkan.
– Találtam egy levelet tőle… Azt írja, hogy ő a féltestvéred… És hogy az ő pénze is benne van ebben a lakásban!
Anyám sírni kezdett.
– Tamás… ezt nem akartam rád terhelni… Az apádnak volt egy másik családja is régen… Ilona onnan van… Amikor meghaltak a szülei, örökölt egy kis pénzt, és segített nekünk is… De azt kérte, hogy ne mondjuk el senkinek…
Leforrázva ültem le a kanapéra. Az egész életemet hazugságra építettem? Vagy csak mindenki próbált túlélni ebben az országban?
Másnap reggel bementem Zsuzsához.
– Beszélnünk kell – mondtam komoran.
– Most meg mi van? – fújt rám ingerülten.
– Találtam egy levelet… Anyám féltestvérétől. Azt írja, hogy az ő pénze is benne van ebben a lakásban.
Zsuzsa arca elsápadt.
– Ez most komoly? – kérdezte halkan.
– Igen. És tudod mit? Elegem van ebből az egészből! Nem akarom tovább húzni ezt a háborút! Legyen tiéd minden bútor, minden edény! Csak azt akarom tudni: miért kellett mindent titkolni? Miért nem lehetett őszintén beszélni egymással?
Zsuzsa leült velem szemben.
– Tamás… én sem tudtam erről semmit… De tudod mit? Talán tényleg jobb lenne újrakezdeni mindent tiszta lappal.
A következő hetekben végigjártam mindenkit: anyámat, Ilonát (aki végül hajlandó volt találkozni velem), sőt még Zsuzsa szüleit is. Mindenki mást mondott ugyanarról a pénzről, ugyanarról a lakásról. Kiderült: Magyarországon minden családnak van legalább egy titka – egy elhallgatott testvér, egy eltitkolt kölcsön vagy egy soha be nem vallott hiba.
A végén már nem is érdekelt a lakás vagy a bútorok. Csak azt akartam tudni: ki vagyok én valójában? Mit jelent családnak lenni ebben az országban?
Most itt ülök egy albérletben Kőbányán, nézem Gergő és Lili fényképét az asztalon. Néha átjönnek hozzám hétvégén pizzát enni és filmet nézni. Már nem haragszom Zsuzsára sem – ő is csak túlélni próbált.
Egy dolog azonban örökre bennem marad: vajon hány magyar családban vannak még ilyen titkok? Hányan élünk úgy egymás mellett, hogy valójában semmit sem tudunk arról, ki ül velünk szemben az asztalnál?
Ti mit gondoltok: jobb tudni az igazat bármilyen fájdalmas is, vagy néha jobb élni abban a hitben, amit gyerekkorunk óta belénk neveltek?