Nem tehettek velem semmit – Egy magyar család titka és a bűntudat öröksége
– Nem tehettek velem semmit! Nem az én hibám! – suttogtam remegő hangon, miközben anyám szeme villámokat szórt rám, apám pedig ökölbe szorított kézzel állt az ajtóban. A konyhában fojtogató volt a levegő, mintha a régi ház falai is hallgatóztak volna. A családi ebéd, ami vasárnaponként mindig szent volt nálunk, most egy pillanat alatt rémálommá változott.
A nevem Szilvia. Huszonnyolc éves vagyok, és még mindig ebben a poros alföldi faluban lakom, ahol mindenki mindent tud mindenkiről – vagy legalábbis azt hiszi. A családunkban azonban van egy titok, amit még a szomszédok sem sejtenek. Egy titok, ami miatt minden vasárnap ebédnél úgy érzem, mintha egy bírósági tárgyaláson ülnék.
– Ha nem te lettél volna olyan féltékeny, talán most is itt lenne! – csattant fel anyám, és a kanál hangosan koppant a tányéron.
– Elég legyen! – szólt közbe apám, de hangjában nem volt erő. Ő is tudta, hogy ez már rég nem csak rólam szól.
A testvérem, Gergő három éve tűnt el. Egyik napról a másikra összepakolt és elment Budapestre szerencsét próbálni. Azóta csak néhány képeslapot kaptunk tőle, de soha nem írta meg, miért ment el igazán. Anyám szerint én vagyok az oka. Szerinte én voltam az, aki mindig mindent elrontottam: féltékenykedtem, árulkodtam, és sosem hagytam Gergőt érvényesülni.
Pedig ha tudnák az igazat…
Aznap délután, amikor Gergő eltűnt, egyedül voltunk otthon. Veszekedtünk – igen, veszekedtünk, de nem úgy, ahogy anyám emlékszik. Gergő sírt. Azt mondta, elege van abból, hogy apa mindig engem véd, hogy anyu csak neki főzi a kedvencét, hogy sosem lehet egyszerre mindkettőnk kedvére tenni. Akkor azt mondtam neki: „Menj el innen, ha ennyire rossz neked!” Nem gondoltam komolyan.
Most viszont mindenki úgy emlékszik: én kergettem el.
A faluban persze mindenki csak annyit tud: Gergő elment szerencsét próbálni. De amikor a boltban meglátom Marika nénit összesúgni az unokájával, érzem a hátamon a tekintetüket. Tudják, hogy valami nincs rendben nálunk.
Azóta minden vasárnap ebédnél előjön a téma. Anyám sosem bocsátott meg nekem. Apám csak hallgat és néha megszorítja a kezem az asztal alatt – mintha ezzel akarná mondani: „Tudom, hogy nem te vagy a hibás.” De hangosan sosem mondja ki.
Egyik este aztán minden megváltozott. Apám hirtelen összeesett a konyhában. Mentőt kellett hívni. Amíg a mentősök dolgoztak rajta, anyám csak ült a sarokban és sírt.
– Miért történik ez velünk? – zokogta. – Elveszítettem az egyik fiamat, most meg elveszítem őt is?
Aznap éjjel apám kórházba került. Én maradtam otthon anyámmal. A csend szinte elviselhetetlen volt.
– Szilvi… – kezdte halkan anyám. – Sajnálom, hogy mindig téged hibáztattalak…
Nem tudtam mit mondani. Csak ültem mellette és néztem a sötét ablakot.
Másnap reggel csörgött a telefon. Gergő hívott Budapestről. Anyám remegő kézzel vette fel.
– Anya… jól vagy? – kérdezte Gergő.
– Apád kórházban van… – suttogta anyám.
Hosszú csend következett.
– Hazajövök – mondta végül Gergő.
Aznap este újra együtt ültünk az asztalnál: anyám, én és Gergő. Apám még kórházban volt, de legalább már jobban volt.
– Sajnálom – mondta Gergő halkan. – Nem miattad mentem el, Szilvi. Hanem mert úgy éreztem, sosem lehetek elég jó ebben a családban.
Anyám sírt. Én is sírtam. Talán először életemben nem éreztem magam bűnösnek.
Most itt ülök az üres konyhában és azon gondolkodom: Vajon hány családban van ilyen titok? Hányan élnek úgy, hogy valaki mindig bűnbak? Lehet-e valaha igazán megbocsátani egymásnak?
Ti mit gondoltok? Nálatok is vannak kimondatlan titkok vagy örökölt bűntudatok? Meg lehet ezt valaha beszélni úgy, hogy ne maradjon seb?