Amikor a nagymamám meghallotta, hogy az unokája már a házára vár – Egy család szétszakadásának története

– Te, szerintem már csak pár éve van hátra a mamának, aztán végre eladhatjuk ezt a vén házat – hallottam meg a konyhaajtón keresztül a sógorom, Gábor hangját. A szívem összeszorult. Ott álltam a folyosón, kezemben egy tálca pogácsával, amit épp a nagymamámnak vittem volna be. A pogácsák megremegtek a kezemben, ahogy rájöttem, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel: valami végérvényesen megváltozott bennem.

Gyerekkorom óta minden nyaramat ebben a régi, vidéki házban töltöttem. A nagymamám, Ilonka néni, mindig azt mondta: „Ez a ház nem csak falakból áll, hanem emlékekből is.” Most viszont úgy tűnt, másoknak csak téglák és forintok. Gábor, aki mindig is szerette a könnyű pénzt, most nyíltan beszélt arról, hogy várja már, mikor lesz az övé a ház. És nem volt egyedül: a nővérem, Zsuzsa is ott ült mellette, csendben bólogatva.

Nem tudtam eldönteni, hogy bemenjek-e hozzájuk vagy visszaforduljak. Végül bementem. – Miről beszélgettek? – kérdeztem remegő hangon.

Gábor rám nézett, egy pillanatra zavarba jött, de aztán vállat vont. – Ugyan már, Márta, ne csinálj úgy, mintha nem lenne természetes gondolkodni az örökségről. Mindenki ezt csinálja.

Zsuzsa lesütötte a szemét. – Ne haragudj, de tényleg… Anyuék is így beszéltek annak idején.

Nem szóltam semmit. Csak letettem a pogácsát az asztalra és kimentem az udvarra. Ott találtam rá a nagymamámra, aki épp rózsát metszett. Leültem mellé a padra.

– Mi baj van, kicsim? – kérdezte halkan.

Sokáig hallgattam. Aztán kibukott belőlem: – Mama, te mit gondolsz arról, ha valaki már előre várja valaki más halálát csak azért, hogy megkapja a házát?

A nagymamám keze megállt a levegőben. Hosszú csend következett.

– Tudod, Márta – kezdte végül –, az emberek néha elfelejtik, mi az igazán fontos. A ház csak ház. De ha elveszik belőle a szeretetet és az emlékeket, akkor már semmit sem ér.

Aznap este mindenki feszülten ült az asztalnál. Az étel ízetlen volt, a beszélgetés akadozott. Éreztem, hogy mindenki tudja: valami történt.

A következő hetekben egyre több feszültség gyűlt össze köztünk. Gábor egyre nyíltabban beszélt arról, hogy mennyit érhetne most ez a ház, ha eladnánk. Zsuzsa pedig egyre többször hangoztatta, hogy mennyire nehéz most minden anyagilag.

Egy este aztán robbant a bomba. A nagymamám összehívott minket mindannyiunkat a nappaliba.

– Szeretnék valamit mondani – kezdte remegő hangon. – Hallottam, miről beszélgettetek. És tudnotok kell: ez a ház nem lesz senkié addig, amíg én élek. És ha egyszer elmegyek… akkor sem akarom, hogy veszekedés legyen belőle.

Gábor felháborodva felpattant. – De mama! Hát nem érted? Nekünk is szükségünk van valamire! Nem élhetünk örökké így!

A nagymamám szeme könnyes lett. – A szeretet fontosabb lenne mindennél… De úgy látom, ezt már nem értitek.

Aznap este Zsuzsa sírva jött át hozzám. – Nem akartam ezt… Csak annyira nehéz most minden. Gábor elvesztette az állását, én is alig keresek valamit… És te mindig olyan közel voltál mamához… Félek, hogy neked adja majd a házat.

Megöleltem őt. – Nem számít nekem a ház. Csak az számítana, hogy ne veszítsük el egymást.

De valahogy már késő volt. A következő hónapokban egyre ritkábban találkoztunk. A családi ebédek elmaradtak. Mindenki magába zárkózott.

A nagymamám egészsége is romlani kezdett. Egyik nap leült mellém és azt mondta:

– Márta, sosem gondoltam volna, hogy így ér véget minden… Hogy egy ház miatt széthullik a család.

Nem tudtam mit mondani neki. Csak fogtam a kezét és sírtam vele együtt.

Amikor végül elment… mindannyian ott álltunk a temetésen. Hideg volt és szürke az égbolt. Gábor és Zsuzsa egymás mellett álltak, de nem fogták meg egymás kezét.

A ház végül rám maradt – de sosem éreztem magam olyan magányosnak benne, mint akkor.

Most itt ülök az üres konyhában és azon gondolkodom: vajon tényleg megéri bármi is annyit ezen a világon, hogy elveszítsük miatta egymást? Ti mit tennétek az én helyemben?