Önvisszatérés: Hogyan lett a hűtlenségből teljes bukás – Egy magyar család története
– András, most azonnal fejezd be ezt a színjátékot! – ordította apám, miközben az asztalra csapott. A porcelán csészék összekoccantak, anyám arcán könnyek csillogtak. A konyhaasztal körül ültünk mindannyian: én, a feleségem, Zsófi, a szüleim, és a nővérem, Eszter. A levegőben feszültség vibrált, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatna minden.
Nem tudtam megszólalni. A torkomban gombóc nőtt, a kezem remegett. Zsófi rám nézett – a tekintetében nem volt már harag, csak végtelen csalódottság és fáradtság.
– Mondd el nekik te – suttogta. – Én már nem bírom tovább.
A szüleim értetlenül néztek rám. Anyám hangja remegett:
– Mi folyik itt, kisfiam?
– Megcsaltam Zsófit – mondtam ki végül. A szó kimondása után mintha minden lelassult volna. Apám arca eltorzult, anyám zokogni kezdett. Eszter csak lehajtotta a fejét.
Ez volt az a pillanat, amikor minden megváltozott.
Egy évvel korábban még minden tökéletesnek tűnt. Egy kisvárosban éltünk Pest megyében, egy régi polgári házban. Zsófi tanítónő volt, én pedig apám családi vállalkozásában dolgoztam – egy építőipari céget vittünk együtt. Két gyerekünk volt: Marci és Anna. Mindenki azt mondta rólunk, hogy példás család vagyunk.
De én… én sosem éreztem magam elég jónak. Apám árnyékában éltem egész életemben. Mindig azt várta tőlem, hogy tökéletes legyek – hogy átvegyem a céget, hogy gondoskodjak mindenről. És én próbáltam megfelelni neki, de közben egyre inkább elveszítettem önmagam.
Aztán megismertem Katát. Ő volt az új könyvelőnk – fiatalabb nálam, harsányabb, szabadabb. Mellette újra fiatalnak éreztem magam. Egyre több időt töltöttünk együtt munka után is. Először csak beszélgettünk, aztán egy este… megtörtént.
Hazudtam Zsófinak. Hazudtam magamnak is. Azt hittem, kézben tartom a dolgokat – hogy majd vége lesz magától. De nem lett vége. Egyre mélyebbre süllyedtem a hazugságokban.
A lebukásom napján minden kiderült. Kata üzeneteit Eszter találta meg a telefonomon, amikor kölcsönkérte egy hívásra. Először csak rám nézett döbbenten, aztán szó nélkül átadta Zsófinak a telefont. Zsófi nem szólt semmit – csak összepakolta a gyerekeket és elment anyjához.
Aznap este apám hívott át magukhoz.
– Fiam, ezt most azonnal tisztáznod kell! – mondta ridegen.
– Nem tudom… nem tudom, mit mondjak – hebegtem.
– Hát akkor majd én mondok valamit! Ha tönkreteszed ezt a családot, engem is elveszítesz! – kiabált rám.
Anyám próbált közbelépni:
– Béla, ne ordíts vele! Andrásnak most segítség kell!
De apám hajthatatlan volt.
– Évek óta mindent megadtunk neked! Mindent! És te így hálálod meg?
Képtelen voltam válaszolni. Csak ültem ott, és úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akit sarokba állítottak.
A következő hetekben minden széthullott körülöttem. Zsófi beadta a válókeresetet. A gyerekeket csak hétvégente láthattam – és akkor is csak felügyelettel, mert Zsófi anyja nem bízott bennem többé.
A munkahelyemen is megváltozott minden. Apám már nem bízott rám fontos ügyeket. Kata pedig… ő is eltűnt az életemből. Egyik nap bejelentette, hogy másik cégnél kapott állást Budapesten.
Egyedül maradtam egy üres albérletben, ahol esténként csak a hűtő zúgását hallottam társaságként.
Egy este Eszter kopogtatott be hozzám.
– Bejöhetek? – kérdezte halkan.
– Persze… gyere csak.
Leült mellém a kanapéra. Hosszú ideig hallgattunk.
– Tudod… mindig irigyeltelek téged – mondta végül Eszter. – Mert azt hittem, neked minden könnyen megy. De most látom csak igazán, mennyire nehéz lehetett neked apu mellett felnőni.
– Nem tudom… lehet, hogy tényleg sosem voltam elég jó neki – sóhajtottam.
– Nem vagy rossz ember, András. Csak rossz döntéseket hoztál. De most már vállalnod kell a következményeket.
Bólintottam. Tudtam, hogy igaza van.
A válás gyorsan lezajlott. A házat eladtuk, Zsófi és a gyerekek albérletbe költöztek Szentendrére. Én maradtam az albérletben Dunakeszin. Apám közölte velem:
– Ha valaha vissza akarsz jönni a céghez, előbb bizonyítsd be, hogy felelősségteljes ember vagy!
Anyám titokban néha felhívott:
– Kisfiam… kérlek, ne hagyd el magad! A gyerekeknek szükségük van rád!
De én hónapokig csak vegetáltam: dolgoztam valami irodában minimálbérért, esténként söröztem egyedül vagy néztem a plafont.
Egy év telt el így. Egyik nap Marci rajzot hozott nekem hétvégén:
– Apa… ez te vagy meg én focizunk! Ugye egyszer majd tényleg eljössz velem focizni?
A rajzon én mosolyogtam – de az arcomon könnyek folytak végig.
Aznap este eldöntöttem: változtatnom kell.
Felkerestem egy pszichológust Budapesten. Elkezdtem futni reggelente a Duna-parton. Megpróbáltam újra kapcsolatot teremteni Zsófival – először csak üzenetekkel, aztán néha beszélgettünk is pár percet a gyerekekről.
Apámat is felhívtam:
– Apa… szeretnék visszatérni a céghez. De előbb szeretném bizonyítani neked is, hogy képes vagyok felelősséget vállalni.
Sokáig hallgatott a vonal túlsó végén.
– Rendben van, fiam – mondta végül csendesen. – De most már ne csak beszélj róla!
Két év telt el azóta. Még mindig nem vagyok együtt Zsófival – ő új életet kezdett nélkülem –, de jó viszonyban vagyunk a gyerekek miatt. Apám lassan visszaengedett a cégbe; már nem bíz rám mindent vakon, de legalább újra beszélünk egymással emberként.
A legnehezebb azonban az volt: megbocsátani magamnak.
Sokszor gondolkodom azon: vajon lehet-e igazán újrakezdeni? Vagy vannak hibák, amiket sosem lehet jóvátenni?
Ti mit gondoltok? Van visszaút annak, aki mindent elrontott? Vagy vannak sebek, amik örökre nyitva maradnak?