„Kedvesem, mikor találkozunk újra?” – Egy magyar nő története a bizalomról és árulásról

– Halló? – szóltam bele a telefonba, miközben a paradicsomszósz lassan fortyogott a gáztűzhelyen. A kanál még mindig a kezemben volt, remegett az ujjaim között. A háttérben valami kávézó vagy pályaudvar zaja szűrődött át, majd egy magabiztos, nyugodt női hang szólalt meg: – Kedvesem, mikor találkozunk újra?

A kanál koppant az asztalon. Egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni. A fürdőszobából Zoltán hangja hallatszott: – Felvetted? Ki volt az?

Nem tudtam megszólalni. A nő a vonal másik végén várt, talán azt hitte, csak rossz a kapcsolat. Végül letettem a telefont, mintha forró vasat érintettem volna. Zoltán kilépett a fürdőből, törölközővel a derekán, és kérdőn nézett rám.

– Ki hívott? – kérdezte újra.

– Téves volt – hazudtam. A hangom idegenül csengett. A szívem hevesen vert, mintha lebuktam volna valamiért, pedig nem én voltam a vétkes.

Aznap este nem szóltam semmit. Csak figyeltem Zoltánt, ahogy a tévé előtt ül, mintha minden rendben lenne. A gondolataim cikáztak: ki az a nő? Mióta tart ez? Vajon csak egyszeri botlás vagy valami több?

Másnap reggel, amikor Zoltán elment dolgozni, remegő kézzel vettem elő a telefonját. Tudtam a kódot – persze, hiszen sosem volt titkunk egymás előtt. Vagy csak én hittem ezt? Átlapoztam az üzeneteket. Egy bizonyos „Kata” nevű nővel folytatott beszélgetéseknél megállt a szemem. „Hiányzol.” „Alig várom, hogy újra lássalak.” „A tegnap este csodás volt.”

A gyomrom összeszorult. Az egész testem remegett. Hirtelen minden közös emlékünk – az esküvőnk Szentendrén, az első közös albérletünk Zuglóban, a vasárnapi családi ebédek anyáméknál – értelmét vesztette.

Délután anyámhoz mentem. Nem bírtam otthon maradni. Az asztalnál ülve, egy bögre teával a kezemben végül kiborult belőlem minden.

– Anyu, szerinted lehet még bízni valakiben? – kérdeztem halkan.

Anyám sóhajtott, és megszorította a kezem. – Drága Emese, mindenkinek vannak titkai. De nem mindegy, hogy ezek a titkok mennyire fájnak annak, akit szeretünk.

Hazafelé menet azon gondolkodtam, mit tegyek. Szembesítsem Zoltánt? Vagy várjak, hátha magától elmondja? Este, amikor hazaért, már nem bírtam tovább.

– Ki az a Kata? – kérdeztem halkan, miközben ő levette a cipőjét.

Zoltán megdermedt. Egy pillanatig csak nézett rám, aztán leült az előszobai padra.

– Emese… nem akartalak bántani. Ez csak egy… butaság volt. Nem jelent semmit.

– Akkor miért hívott tegnap „kedvesemnek”? Miért írtad neki, hogy hiányzik?

Zoltán lehajtotta a fejét. – Sajnálom. Tényleg sajnálom. Nem tudom, mi ütött belém. Az utóbbi időben annyira eltávolodtunk egymástól…

Felnevettem – keserűen, fájdalmasan. – Ezt most rám akarod kenni? Hogy miattam történt?

– Nem! Csak… annyira sok volt mostanában minden. A munkahelyi stressz, az anyagi gondok… Kata csak meghallgatott. De tényleg vége van!

– És ha nem veszem fel azt a telefont? Akkor is elmondtad volna?

Zoltán nem válaszolt. Csak ült ott némán, mint egy kisgyerek, akit rajtakaptak valamin.

Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam, és próbáltam eldönteni: képes vagyok-e megbocsátani? Vagy örökre elveszítettem azt az embert, akit tizenhárom éve szeretek?

A következő napokban minden mozdulatunk kínos volt. Anyám hívogatott, hogy menjek hozzá ebédre. A barátnőim – Réka és Dóra – üzeneteket írtak: „Mi van veled? Olyan furcsa vagy mostanában.” Nem tudtam mit mondani nekik.

Egy este Zoltán leült mellém a kanapéra.

– Emese… kérlek… próbáljuk meg újra! Elmegyek terápiára is, ha kell. Csak ne add fel!

Néztem őt – azt az embert, akivel annyi mindent átéltem: első közös balatoni nyaralásunkat, amikor eláztunk egy viharban; azt az estét, amikor sírva nevettünk egy régi magyar filmen; azt a pillanatot, amikor először mondta: „Szeretlek.”

De most minden más volt. Mintha egy idegen ülne mellettem.

– Nem tudom… idő kell – suttogtam.

Azóta eltelt három hónap. Zoltán tényleg elment terápiára. Próbál változni. Néha úgy érzem, talán képes leszek megbocsátani neki – máskor viszont csak sírni tudok a fürdőszobában, hogy ne lássa senki.

A barátnőim szerint erős vagyok, hogy még mindig próbálkozom. Anyám azt mondja: „Az élet néha kegyetlenül próbára tesz minket.”

De vajon tényleg lehet újra bízni valakiben? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb lenne új életet kezdeni?