Tíz év álma: Fiam váratlan ajánlata a saját kezűleg épített otthonunkra

– Anya, apa, le kell ülnünk beszélgetni – mondta Gergő, miközben az ajtóban állt, a cipőjét sem vette le, csak nézett ránk azokkal a barna szemekkel, amikben egyszerre láttam a gyerekkori makacsságát és valami új, felnőttes komolyságot. A kezem remegett, ahogy letettem a vizespoharat az asztalra. Tíz éve dolgoztunk Lajossal ezen a házon. Minden szög, minden gerenda a mi verejtékünkből született. A Mátra csendje volt az otthonunk, a madarak reggeli éneke lett az ébresztőnk.

– Mi történt, fiam? – kérdezte Lajos, miközben leült a kopott székre. Gergő mély levegőt vett.

– Szeretném, ha elgondolkodnátok azon, hogy eladjátok nekem ezt a házat. – A szavak úgy csattantak, mint egy ostor. Először azt hittem, rosszul hallok.

– Eladni? – kérdeztem vissza halkan. – Hiszen ezt magunknak építettük… Neked is, hogy legyen hová hazajönnöd.

Gergő zavartan nézett rám. – Tudom, anya. De mostanában sokat gondolkodtam. Zsófiával szeretnénk családot alapítani, és ez a hely… ez tökéletes lenne nekünk. Nem akarok Pesten maradni. Elegem van abból az örökös rohanásból. Itt akarok élni. De nem akarom csak úgy elfoglalni a házatokat. Meg akarom venni tőletek.

Lajos arca megkeményedett. – Fiam, ez nem csak egy ház. Ez az életünk munkája. Az álmaink.

– Tudom, apa! – Gergő hangja megremegett. – De ti is mondtátok már, hogy fáradtak vagytok. Hogy talán jó lenne egy kisebb lakás Gyöngyösön, közelebb az orvoshoz… Én pedig itt szeretnék új életet kezdeni.

A csend szinte fojtogató volt. Az ablakon át beszűrődött a tavaszi eső illata. Eszembe jutottak az évek: ahogy Lajossal ketten emeltük a falakat, ahogy Gergő kicsiként sarazott az udvaron, ahogy minden forintot félretettünk egy-egy újabb ablakra vagy cserépre.

– És mit gondolsz, mennyit ér ez neked? – kérdeztem végül.

Gergő elővett egy borítékot. – Ennyit tudnék most adni. A többit részletekben fizetném ki nektek.

Lajos felállt, kiment az udvarra. Hallottam, ahogy becsapja maga mögött az ajtót. Egyedül maradtam Gergővel.

– Anya… – kezdte halkan.

– Tudod te egyáltalán, mit jelent ez nekünk? – kérdeztem könnyes szemmel. – Nem csak pénzről van szó. Ez az otthonunk. Itt nőttél fel.

– Pontosan ezért akarom megvenni – mondta Gergő. – Hogy ne idegeneké legyen majd egyszer. Hogy tovább éljen benne a családunk története.

Aznap este Lajos nem szólt hozzám. Csak ültünk egymás mellett a verandán, néztük a sötétedő erdőt.

– Mit gondolsz? – kérdeztem végül.

– Nem tudom – felelte halkan. – Egész életemben azért dolgoztam, hogy legyen egy helyünk a világban. Most meg el kellene engednem?

Napokig tartott a feszültség. Gergő minden este próbált beszélgetni velünk, Zsófia is eljött egyszer; csendben ült mellettünk, néha megszorította Gergő kezét.

Egyik este Lajos váratlanul megszólalt vacsora közben:

– Ha eladjuk neked ezt a házat, fiam, azt akarom, hogy minden maradjon úgy, ahogy van. Ne bontsd le a régi diófát az udvaron. Ne cseréld le a konyhaszekrényt semmi modern vacakra.

Gergő bólintott. – Megígérem.

A döntés mégis nehéz volt. Aznap éjjel alig aludtam valamit; hallgattam Lajos egyenletes légzését és azon gondolkodtam: vajon tényleg jobb lesz-e így mindenkinek? Vajon nem veszítjük-e el önmagunkat azzal, hogy elengedjük azt, amit tíz évig építettünk?

Végül igent mondtunk Gergőnek. A szerződést könnyes szemmel írtuk alá mindhárman az öreg tölgyfa asztalnál.

Azóta Gyöngyösön élünk egy kis lakásban. Néha visszamegyünk látogatóba; Gergő és Zsófia már babát várnak. A ház ugyanaz maradt: a diófa áll, a konyhaszekrény is régi még.

De amikor elmegyek onnan, mindig összeszorul a szívem: vajon tényleg jó döntést hoztunk? Vajon lehet-e valaha igazán elengedni azt, amiért egész életünkben dolgoztunk? Ti mit tennétek a helyemben?