Az elmaradt nyaralás – Egy család, egy lakás, egy összetört álom
– Ki dohányzott itt bent? – kérdeztem remegő hangon, ahogy beléptem a lakásba. A frissen festett falak között terjengett a füst, mintha valaki direkt akarta volna elrontani az otthonunk illatát. A férjem, Gábor, a kanapén ült, kezében egy sörrel, és csak vállat vont.
– Anyám volt itt, hozott egy kis süteményt – mondta fásultan. – Tudod, hogy ő nem bírja ki cigaretta nélkül.
A torkomban dobogott a szívem. Az egész heti hajtás után csak arra vágytam, hogy végre leüljünk, megbeszéljük a nyaralást, amit már hónapok óta tervezgettem. De Gábor arcán láttam, hogy ma sem lesz belőle semmi.
– Megbeszéltük, hogy nem dohányzik bent – suttogtam inkább magamnak. – Ez a mi otthonunk…
A gyerekek, Dóri és Marci, éppen a szobájukban veszekedtek valamin. Az ajtó résnyire nyitva volt, hallottam, ahogy Dóri sírva fakad.
– Mindig elveszed a játékaimat! – kiabálta Marcinak.
– Elég legyen! – szóltam rájuk fáradtan. – Most mindketten jöjjetek ki!
Gábor felállt, odajött hozzám.
– Felesleges ezen idegeskedni. Anyám segít nekünk, amikor tud. Legalább hozott valamit.
– De Gábor… – kezdtem volna, de már nem volt kedvem vitatkozni. Inkább bementem a konyhába, és leültem az asztalhoz. A hűtő oldalán ott lógott a lista: Balaton, július vége, három éjszaka. Már hónapok óta gyűjtögettem rá, minden forintot félretettem, amit csak lehetett.
De mindig közbejött valami. Elromlott a mosógép, Marci kinőtte a cipőjét, Gábor elvesztette a túlóráit. És persze ott volt a lakáshitel is: minden hónapban egyre nehezebb volt kifizetni.
Aznap este, amikor lefektettem a gyerekeket, Dóri odabújt hozzám.
– Anya, ugye tényleg elmegyünk nyaralni? Már mondtam az óvodában is…
A szívem összeszorult. Nem akartam hazudni neki.
– Megpróbáljuk, kicsim – suttogtam. – De lehet, hogy csak jövőre.
Másnap reggel Gábor már korán elment dolgozni. Egyedül maradtam a gondolataimmal és az üres lakással. Felhívtam anyukámat.
– Anya, nem bírom már ezt… Mindig csak dolgozom, spórolok, de sosem elég semmire. Gábor meg mintha nem is érdekelné…
Anyám hangja fáradt volt.
– Tudod, drágám, apád idejében sem volt könnyebb. De legalább voltak barátaink, akik segítettek. Ma mindenki csak magának él.
Letettem a telefont és sírtam. Nem akartam ilyen életet. Nem ezért dolgoztam végig az egyetemet, nem ezért vállaltam két gyereket és egy lakáshitelt.
Aznap este Gábor későn jött haza. Láttam rajta is a fáradtságot.
– Beszélnünk kellene – kezdtem halkan.
– Most ne… – legyintett. – Holnap is dolgozom.
Felrobbant bennem valami.
– Mindig csak dolgozol! És én? Én is dolgozom! Ki foglalkozik velünk? Ki foglalkozik azzal, hogy lassan szétesünk?
Gábor rám nézett, de nem szólt semmit. Csak bement a hálószobába és becsapta az ajtót.
Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy Dóri odabújt hozzám az ágyban.
– Anya… félek. Miért veszekszetek mindig?
Átöleltem őt.
– Sajnálom… csak néha nehéz minden egyszerre.
Másnap reggel újra felhívtam anyámat.
– Anya… szerinted el kellene válnom?
Csend volt a vonalban.
– Ezt neked kell eldöntened. De gondolj arra is, hogy mi lesz a gyerekekkel…
A munkahelyemen is egyre nehezebben ment minden. Főnököm, Zsuzsa néni odahívott magához.
– Jól vagy mostanában? Fáradtnak tűnsz.
– Kicsit sok minden összejött – mondtam halkan.
– Ha kell pár nap szabadság…
Felnevettem keserűen.
– Szabadság? Mire? Úgysem megyünk sehova…
Hazafelé a buszon néztem az embereket: mindenki fáradt volt, mindenki túlterhelt. Vajon hányan vannak még így? Hányan adják fel az álmaikat egy lakáshitel vagy egy közömbös társ miatt?
Este leültem Gábor mellé.
– Figyelj… Nem akarom ezt így tovább csinálni. Vagy változtatunk valamin, vagy…
Gábor rám nézett. Most először láttam rajta őszinte félelmet.
– Mit akarsz csinálni?
– Nem tudom… De nem akarok így élni. Nem akarom azt látni a gyerekeimen, hogy ők is feladják az álmaikat csak azért, mert mi nem tudtunk kitartani egymás mellett vagy magunk mellett.
Csend lett köztünk. Talán ez volt az első lépés valami új felé – vagy éppen a vég kezdete.
Most itt ülök a konyhában, nézem a Balatonról készült képet a hűtő oldalán és azon gondolkodom: vajon tényleg ennyire nehéz boldognak lenni ma Magyarországon? Vagy csak mi bonyolítjuk túl mindezt?