A menyasszony szenvedélyes beszéde: Az üres asztalok titka

– Miért nincs semmi az asztalokon? – hallottam a suttogást, ahogy végigsétáltam a teremben. A fehér abroszok makulátlanok voltak, de üresek. Csak néhány tál pogácsa és egy tálca házi sütemény árválkodott a sarokban. A vendégek – nagynénik, unokatestvérek, barátok – zavartan piszkálták a szalvétákat, és mindenki a másikra nézett, mintha valaki tudná a választ.

A szívem vadul vert, miközben az anyám tekintetét kerestem. Ő lesütötte a szemét, apám pedig mereven bámult maga elé. A vőlegényem, Gábor, aggódva szorította meg a kezemet.

– Zsuzsi, biztos vagy benne? – suttogta.

– Most vagy soha – válaszoltam halkan.

Felálltam az asztalunk mellől, és a mikrofonhoz léptem. A terem elcsendesedett. Minden szem rám szegeződött.

– Tudom, hogy sokan meglepődtek ma – kezdtem remegő hangon –, mert ez az esküvő nem olyan, mint amilyenekhez hozzászoktunk. Nincsenek roskadozó asztalok, nincs háromfogásos vacsora, nincs bőséges ital. És tudom, hogy sokan csalódottak vagytok emiatt.

Egy pillanatra megálltam. Hallottam, ahogy valaki halkan felsóhajt.

– De szeretném, ha tudnátok az igazat. Az én családom sosem volt gazdag. Anyám két munkahelyen dolgozott egész életemben, apám elvesztette az állását még a válság idején, és azóta is csak alkalmi munkákból élünk. Gyerekkoromban sokszor csak kenyeret ettünk vacsorára. Mindig szégyelltem ezt. Mindig próbáltam elrejteni.

A nagynéném, Marika néni szeme könnybe lábadt. A bátyám, Peti zavartan lesütötte a fejét.

– Amikor Gábor megkérte a kezemet, azt hittem, majd minden más lesz. De amikor elkezdtük szervezni az esküvőt, rájöttem: nem akarok tovább hazudni. Nem akarok úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Nem akarok hitelt felvenni csak azért, hogy egy napra gazdagnak tűnjünk.

A terem csendje most már fojtogató volt. Éreztem a tekintetek súlyát.

– Ezért döntöttünk úgy Gáborral, hogy csak annyit költünk az esküvőre, amennyink van. Nem lesz többé titok. Nem lesz többé szégyen.

Az anyám ekkor felállt és odajött hozzám. Megölelt. – Büszke vagyok rád – suttogta a fülembe.

A vendégek lassan tapsolni kezdtek. Először csak néhányan, aztán egyre többen. A nagymamám odasántikált hozzám és megsimogatta az arcomat.

– Drága kislányom – mondta –, én is így éltem le az életemet. De te most megtörted ezt a láncot.

A vőlegényem családja is odajött hozzánk. Gábor anyja könnyes szemmel ölelt meg.

– Sosem gondoltam volna, hogy ilyen bátor vagy – mondta halkan.

Aztán valaki elővett egy gitárt – sosem tudtam pontosan ki –, és elkezdtek énekelni. A vendégek körbeálltak minket, táncoltak, nevettek. Az üres asztalok már senkit sem érdekeltek.

Később este leültem az udvaron egy pohár borral. Gábor mellém ült.

– Szerinted mit gondolnak most rólunk? – kérdeztem csendesen.

– Hogy őszinték vagyunk – felelte –, és ez mindennél többet ér.

Ahogy néztem a csillagos eget, arra gondoltam: vajon hányan élnek még mindig titkokkal és szégyennel? Hányan próbálnak megfelelni mások elvárásainak úgy, hogy közben elveszítik önmagukat?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg mernétek mutatni az igazi arcotokat egy ilyen napon?