Örökség a Balaton partján – amikor a család idegenné válik

– Nem fogod elhinni, mit csinált Zsuzsa! – csattantam fel, ahogy becsaptam a bejárati ajtót. A kulcs még mindig remegett a kezemben, miközben anyám régi konyhájában álltam, ahol minden tárgy a gyerekkoromat idézte. A plafonról lógó sárga lámpa alatt ott ült a férjem, Gábor, és csak annyit kérdezett halkan:

– Megint a nyaralóról van szó?

Bólintottam. A szívem hevesen vert, mintha minden egyes dobbanásával újra és újra végig kellett volna élnem az elmúlt hónapok minden veszekedését.

– Azt mondta, hogy neki jár a nagyobb rész, mert ő többet járt le a Balatonra az utóbbi években – hadartam. – Mintha nem tudná, hogy én ápoltam anyát az utolsó három évben! Ő meg csak jött-ment, hozott egy-egy sütit, aztán ment vissza Pestre.

Gábor sóhajtott. – Tudod, hogy Zsuzsa mindig is féltékeny volt rád. De most… most mindenki csak magára gondol.

Leültem mellé. A konyhaablakon át láttam a kertet, ahol gyerekként Zsuzsával együtt futkároztunk. Akkor még nem volt köztünk harag. Akkor még nem számított, ki mit örököl majd.

A temetés után minden megváltozott. Anyánk végrendelete szerint a balatoni nyaraló fele-fele arányban ránk szállt. A ház, ahol minden nyárunkat töltöttük, ahol apánk még saját kezűleg építette a stéget, most hirtelen viták tárgya lett.

Az első nagy veszekedés akkor tört ki, amikor Zsuzsa felvetette:

– Szerintem adjuk el. Nekem nincs pénzem felújítani, és különben is, minek nekünk két ház?

– Neked két ház – vágtam vissza –, nekem csak ez maradt! Te örökölted a pesti lakást is.

– Az más – legyintett. – Az csak egy kis garzon. A Balaton viszont… az értékes.

A hangunk egyre emelkedett. Gábor próbált közvetíteni, de Zsuzsa férje, Laci is beszállt:

– Nézd, Anna, mi csak azt akarjuk, ami jár nekünk. Nem akarunk veszekedni.

– Akkor miért érzem úgy, hogy mindenki engem akar kisemmizni? – kérdeztem remegő hangon.

A következő hetekben minden találkozásunk újabb sebeket ejtett. Zsuzsa ügyvédhez ment, én is kénytelen voltam jogi tanácsot kérni. A családi WhatsApp-csoportban már csak rideg üzenetek váltották egymást: „Küldd át a villanyszámlát!”, „Mikor viszed el a maradék holmidat?”, „Ne felejtsd el lezárni a vizet!”

Egyik este Gáborral lementünk a nyaralóba. A ház üres volt és hideg. A falakon még ott lógtak a régi fényképek: apám pecázik, anyám nevetve locsolja a muskátlit, mi ketten Zsuzsával homokvárat építünk.

– Ezt nem tudom elengedni – suttogtam könnyes szemmel. – Ez az egész életem.

Gábor átölelt.

– De ha minden találkozás csak fájdalmat okoz… megéri?

Másnap reggel váratlanul Zsuzsa jelent meg. Nem kopogott, csak bejött, mint régen.

– Beszélnünk kell – mondta feszülten.

– Miről? Hogy kié legyen a hintaágy? Vagy hogy ki fizesse ki az új tetőt?

– Anna… – elcsuklott a hangja. – Nem akarom ezt tovább csinálni. De nem tudom elengedni én sem. Ez az utolsó dolog, ami anyához köt.

Először láttam rajta őszinte fájdalmat. Leültünk a verandára. Hosszú percekig csak hallgattuk a hullámokat.

– Emlékszel arra a nyárra, amikor mindketten leégtünk és anya tejföllel kent be minket? – kérdezte halkan.

Elmosolyodtam. – És amikor Laci beesett a vízbe az első randitokon?

Nevettünk. Egy pillanatra újra testvérek voltunk.

De aztán visszatért a valóság.

– Mit csináljunk? – kérdeztem végül.

– Nem tudom – sóhajtott. – Talán adjuk ki nyaralónak és osszuk meg a bevételt? Vagy használjuk felváltva?

Napokig tárgyaltunk. Minden kompromisszum fájt: ki mikor jöhet le, ki fizeti az adót, ki gondozza a kertet? Minden döntés mögött ott lappangott az elmúlt évek összes sérelme.

A család többi tagja is beszállt: unokatestvérek jelentkeztek be „egy hétvégére”, nagynénik panaszkodtak, hogy „bezzeg régen mindenki együtt volt”. Mindenki jobban tudta nálunk, mit kellene tennünk.

Aztán egy este Gáborral kettesben ültem a stégen. A naplemente narancssárgára festette a vizet.

– Anna – mondta halkan –, lehet, hogy néha jobb elengedni azt is, amihez legjobban ragaszkodunk.

Sokáig hallgattam. Végül bólintottam.

Pár héttel később megegyeztünk Zsuzsával: eladjuk a házat. A pénzen fele-fele arányban osztozunk. Az utolsó hétvégén együtt pakoltunk: sírtunk és nevettünk egyszerre. Minden tárgyhoz emlék kötött: egy törött bögre, egy régi társasjáték, apám pecabotja.

Azóta ritkábban beszélünk Zsuzsával. A kapcsolatunk már sosem lesz olyan, mint régen. De legalább nem gyűlöljük egymást.

Néha még álmodom arról a házról: hallom anyám hangját, érzem a frissen vágott fű illatát. És mindig felébredek azzal a kérdéssel:

Vajon tényleg megérte mindent elveszíteni egy örökségért? Vagy az igazi veszteség az volt, hogy már nem vagyunk család?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ilyen sebek után? Várom a gondolataitokat.