Amikor a fiam, Gergő, bejelentette, hogy a régi nyaralóba akar költözni: Egy anya harca a féltés és az elengedés között
– Anya, beszélhetnénk egy kicsit? – kérdezte Gergő, miközben a vasárnapi ebédnél a kanalat forgatta a levesben. A hangja szokatlanul komoly volt. Megállt bennem az ütő. Tudtam, hogy valami fontos következik.
– Persze, mondd csak – feleltem, próbálva leplezni az aggodalmamat.
– Úgy döntöttünk Zsófival, hogy kiköltözünk a balatoni nyaralóba. Szeretnénk kipróbálni magunkat önállóan – mondta, miközben Zsófi bátortalanul rám mosolygott.
A kanál kiesett a kezemből. A régi nyaraló? Az a dohos, hideg ház, ahol még a csapból is rozsda folyik? És ők ketten? Alig múltak húszévesek! Hirtelen minden félelmem felszínre tört: mi lesz, ha nem tudnak kijönni egymással? Mi lesz, ha nem tudnak megélni? Mi lesz, ha elbuknak?
– Gergő, ez nem jó ötlet – mondtam határozottan. – Az a ház nincs lakható állapotban. És ti… ti még nem vagytok felkészülve erre.
Gergő arca elvörösödött. – Mindig azt mondod, hogy bízzak magamban! Most végre szeretnék valamit önállóan csinálni, de te rögtön nemet mondasz!
Zsófi csendben ült, csak az ujjait tördelte. A férjem, Laci is hallgatott. Tudtam, hogy ő sem örül ennek az ötletnek, de rám hagyta a döntést.
Aznap este nem tudtam aludni. Folyton az járt a fejemben: vajon tényleg túlzottan féltő anya vagyok? Vagy csak reálisan látom a helyzetet? Emlékeztem rá, amikor én voltam húszéves. Anyám ugyanígy aggódott értem. Akkor haragudtam rá érte. Most már értem őt.
Másnap reggel Gergő már korán felkelt. A konyhában találkoztunk.
– Anya, kérlek… – kezdte halkan. – Ez fontos nekem. Nem akarok örökké itthon lakni. Zsófival együtt szeretnénk felelősséget vállalni.
Néztem őt: már nem az a kisfiú volt, akit óvodába vittem kézen fogva. Felnőtt lett. Legalábbis annak akarta mutatni magát.
– Rendben van – sóhajtottam végül. – De csak akkor, ha elfogadjátok a segítségemet. Nem engedem, hogy egyedül vágjatok bele ebbe.
Gergő arca felderült. – Köszönöm! Megígérem, hogy mindent megbeszélünk veled.
A következő hetekben együtt jártuk be a nyaralót. Penészszag csapta meg az orromat már az ajtóban. A falak repedezettek voltak, a bútorok porosak. Gergő és Zsófi azonban lelkesek voltak: festeni akartak, új függönyöket venni, kertet rendezni.
A családban azonban nem mindenki örült ennek az új helyzetnek. A bátyja, András szerint Gergő elkényeztetett és felelőtlen.
– Anyu, te mindig mindent megengedsz neki! Ha én ilyet kértem volna tizenöt éve, kinevettél volna! – vágta hozzám egy este András.
– András, te más voltál – próbáltam magyarázni. – Te sosem akartál elköltözni. Gergő viszont szeretné kipróbálni magát.
– Persze! Mert neki mindent szabad! – morogta András.
A férjem is egyre többször szólt be vacsoránál:
– Ha majd két hét múlva visszakullognak ide, ne lepődj meg! – mondta gúnyosan.
Éreztem, hogy mindenki engem hibáztat majd, ha nem sikerül nekik. De azt is tudtam: ha most nem engedem el Gergőt egy kicsit, sosem fog felnőni igazán.
A költözés napján egész család ott volt. Pakoltuk a dobozokat az autóba; Zsófi anyukája is segített. Gergő izgatott volt, de láttam rajta az idegességet is.
– Anya… ugye tényleg segítesz majd? – kérdezte halkan.
– Mindig itt leszek neked – öleltem meg szorosan.
Az első hetekben minden nap hívtak: elromlott a bojler, beázott a tető, eltört egy ablak. Segítettem szerelőt hívni, vittem nekik meleg ételt és tiszta ágyneműt. Néha úgy éreztem magam, mint egy cseléd.
Egy este Gergő felhívott:
– Anya… lehet, hogy mégsem nekünk való ez az egész – mondta megtörten.
A szívem összeszorult. De csak annyit mondtam:
– Nem baj, fiam. Az is bátorság kell ahhoz, hogy beismerd: valami nem megy.
Végül két hónap után visszaköltöztek hozzánk. Zsófi sírt; Gergő magába roskadt volt. De én büszke voltam rájuk: mert megpróbálták.
Azóta is gyakran eszembe jut ez az időszak. Vajon jól tettem-e, hogy végül engedtem nekik? Vagy csak még jobban elkényeztettem őket?
„Lehet egy anya túl sokat segíteni? Vagy néha hagyni kellene elesni azt is, akit a legjobban szeretünk? Ti mit gondoltok erről?”