A születésnap, ami mindent megváltoztatott: Hogyan álltam ki a férjem családjával szemben, és mi lett a vége

– Nem hiszem el, hogy idén is ezt csinálják! – motyogtam magamban, miközben a harmadik adag töltött káposztát csavartam a konyhapulton. A kezem már zsibbadt, a hátam sajgott, de tudtam, hogy még legalább két tepsi pogácsa és egy hatalmas torta vár rám. Minden évben ugyanaz: Laci születésnapja előtt két nappal az anyóspajtás felhív, hogy „csak egy szűk családi összejövetel” lesz, aztán végül tizenhatan ülnek az asztalnál, és mindenki azt várja, hogy én majd mosolyogva kiszolgálom őket.

– Anikó, ugye lesz mákos bejgli is? – szólt be az anyósom a konyhába, mintha csak természetes lenne, hogy minden kívánságát teljesítem.

– Persze, Marika néni – válaszoltam fáradtan. – Már készül a tészta.

Aztán Laci jött be, és láttam rajta, hogy megint próbálja elkerülni a konfliktust.

– Drágám, tudom, hogy sok ez neked, de hát csak egyszer van egy évben…

– Igen, Laci, de minden évben ugyanaz történik. Én főzök, sütök, mosogatok, ti pedig ünnepeltek. Mikor lesz egyszer olyan születésnapod, ahol én is vendég lehetek? – kérdeztem halkan, de éreztem, hogy remeg a hangom.

Laci csak lesütötte a szemét. Tudtam, hogy nem akar megbántani senkit – főleg nem az anyját –, de én már nem bírtam tovább. Aznap este sírva feküdtem le aludni. Azt éreztem, hogy elvesztem önmagam ebben az örökös megfelelésben.

Másnap reggel eldöntöttem: idén másképp lesz. Nem fogok mindent egyedül csinálni. Amikor Marika néni megérkezett a sógornőmmel és annak két gyerekével, már ott álltam a konyhában kötény nélkül.

– Anikóka, hol van a húsleves? – kérdezte Marika néni meglepetten.

– Idén úgy döntöttem, hogy közösen készítjük el az ebédet – mondtam határozottan. – Mindenki segít egy kicsit.

A levegő megfagyott. A sógornőm zavartan nézett rám, Marika néni pedig úgy nézett rám, mintha valami szentségtörést követtem volna el.

– De hát ez mindig így volt! – fakadt ki az anyósom. – Te vagy a háziasszony!

– Igen, de én is szeretnék ünnepelni. Nem akarok egész nap a konyhában állni – mondtam halkan, de határozottan.

Laci ekkor lépett be. Látta az arcokat.

– Anyu… lehetne most másképp? Anikó tényleg sokat dolgozik ezért a napért minden évben.

Marika néni szeme elkerekedett.

– Hát ti most összefogtatok ellenem? Ez már nem az én családom! – csattant fel.

A sógornőm próbált békíteni:

– Anyu, ne haragudj már… tényleg sok ez Anikónak.

De Marika néni csak legyintett és leült a kanapéra sértődötten. A gyerekek közben nyafogni kezdtek, hogy éhesek. Éreztem, ahogy a feszültség egyre nő. Laci odajött hozzám és megszorította a kezem.

– Jól vagy? – suttogta.

– Nem tudom – válaszoltam őszintén. – Csak azt tudom, hogy nem akarom többé ezt csinálni.

Végül közösen nekiálltunk főzni: a sógornőm pucolta a krumplit, Laci szeletelte a húst, én pedig salátát készítettem. Marika néni végig duzzogott és alig szólt hozzám. Az ebéd végül elkészült, de az asztalnál mindenki feszült volt. A megszokott nevetés helyett kínos csend ült közöttünk.

Aznap este Laci odabújt hozzám.

– Sajnálom… Tudom, hogy nehéz volt ez neked. De büszke vagyok rád.

Könnyek szöktek a szemembe. Egyszerre éreztem megkönnyebbülést és bűntudatot. Vajon tényleg ennyit ér az én boldogságom? Megérte-e felborítani a családi békét azért, hogy végre magamért is kiálljak?

Azóta eltelt pár hét. Marika néni még mindig távolságtartó velem szemben. A sógornőm viszont többször felhívott és azt mondta: „Anikó, köszönöm, hogy megtetted ezt helyettünk is.”

Most itt ülök a nappaliban és azon gondolkodom: Vajon tényleg ilyen nehéz meghúzni a határokat egy magyar családban? Miért érzem magam egyszerre bűnösnek és felszabadultnak? Ti mit tennétek a helyemben?