Elhagyott a szerelmem egy budapesti örökösnőért, mert vidéki lány vagyok – de az élet visszaadta, amit elvett

– Hogy képzeled ezt, Gergő? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalra támaszkodtam. A szüleim a másik szobában voltak, de a feszültség úgy vibrált a levegőben, hogy biztosan hallották minden szavunkat. – Komolyan mondod, hogy csak azért szakítasz velem, mert én vidéki vagyok?

Gergő lesütötte a szemét. – Kati, nem erről van szó. Egyszerűen… nem illünk össze. Neked ott van a családi gazdaság, nekem meg… nekem más terveim vannak.

– Milyen terveid? – sziszegtem. – Hogy beülsz a budapesti menő irodába, és egy gazdag apuka lányával jársz?

Gergő nem válaszolt. Csak állt ott, mint aki már eldöntötte, és most csak ki kell bírnia a jelenetet. Aztán halkan hozzátette: – Sajnálom.

Aznap este órákig sírtam. Anyám próbált vigasztalni, de csak annyit mondott: – Tudtam én, hogy ez a fiú nem neked való. A városi fiúk csak játszanak a vidéki lányokkal.

Nem akartam elhinni. Gergő volt az első szerelmem. Együtt jártunk a helyi gimibe, aztán ő felkerült Pestre egyetemre, én pedig maradtam itthon, segítettem apámnak a földeken és esténként tanultam levelezőn. Minden hétvégén hazajött hozzám – legalábbis eddig.

A következő hetekben mindenki erről beszélt a faluban. A nagynéném odasúgta a boltban: – Hallottad? Gergő új barátnője valami nagy budapesti ügyvéd lánya. Azt mondják, még autót is kapott tőle.

A barátnőim próbáltak felvidítani. – Kati, ne sírj már! Majd jön másik fiú! De én csak üresnek éreztem magam. Minden reggel úgy keltem fel, mintha valami hiányozna belőlem.

A családom sem könnyítette meg a helyzetet. Apám egyszerűen csak annyit mondott: – Látod, ezért nem szabad bízni a városi népekben. Anyám viszont minden nap emlékeztetett rá: – Egy rendes vidéki fiúval kéne összejönnöd! Nézd meg például a Pista fiát, az legalább nem hagyna el egy pesti rongyért.

De én nem akartam Pistát. Én Gergőt akartam vissza.

Egy este aztán minden megváltozott. Apám összeveszett velem vacsoránál:
– Meddig fogsz még siránkozni? Az élet megy tovább! Segítened kellene a gazdaságban! Nem ülhetsz egész nap a szobádban!
– Nem érted meg! – kiabáltam vissza. – Nekem is vannak álmaim! Nem akarok egész életemben itt ragadni!
– Akkor menj! – csattant fel apám. – Menj Pestre te is! De ne várd el tőlünk, hogy eltartsunk!

Aznap este összepakoltam néhány ruhát és felszálltam az utolsó vonatra Budapestre. Nem tudtam, mi vár rám ott – csak azt tudtam, hogy nem maradhatok tovább ebben a faluban, ahol mindenki sajnál és lenéz.

A fővárosban először minden idegen volt. Egy régi barátnőm, Zsófi befogadott pár hétre az albérletébe Újpesten. Állást kerestem, végül egy pékségben kaptam munkát hajnali műszakban. Fáradt voltam, de legalább nem gondolkodtam annyit Gergőn.

Egyik reggel azonban őt láttam meg az utcán – kézen fogva sétált egy magas, elegáns lánnyal. A lány kacagott valamin, Gergő pedig úgy nézett rá, ahogy régen rám nézett. Elbújtam egy kirakat mögé és sírtam.

Zsófi este próbált lelket önteni belém:
– Kati, ne hagyd magad! Tudod te mennyi lány jár így? A városban mindenki cserélgeti egymást. De te különleges vagy! Te tudod mi az igazi munka!
– De én csak egy vidéki lány vagyok…
– És? Az emberek itt is csak emberek! Majd meglátod!

Eltelt pár hónap. Megszoktam a pesti tempót, közben beiratkoztam esti tagozatra egy főiskolára is. A pékségben megismertem Ádámot – csendes fiú volt, de mindig segített cipelni a zsákokat és sosem nézett le azért, mert vidéki vagyok.

Egy este együtt mentünk haza:
– Tudod Kati – kezdte Ádám –, én is vidékről jöttem fel ide. Az elején mindenki lenézett, de most már nem érdekel. Az embernek magában kell megtalálnia az értékét.
– Szerinted nekem sikerülhet?
– Szerintem már most is sikerült.

Lassan közelebb kerültünk egymáshoz. Ádám nem volt gazdag, de mindig mellettem állt. Amikor megbetegedtem és nem tudtam dolgozni pár napig, ő főzött rám és bevásárolt helyettem.

Közben Gergőről is hallottam híreket: az új barátnője családja nem nézte jó szemmel Gergőt. Egyre többet veszekedtek – egyszer még Zsófi is mesélte: – Képzeld, láttam Gergőt egyedül ülni egy kávézóban. Olyan szomorúnak tűnt…

Egy év telt el így. Épp vizsgára készültem Ádám lakásában (már összeköltöztünk), amikor csörgött a telefonom: Gergő keresett.
– Szia Kati… beszélhetnénk?
– Minek? – kérdeztem hidegen.
– Sajnálom… mindent elrontottam…

Találkoztunk egy parkban. Gergő megtört volt:
– Az egész csak illúzió volt… Azt hittem, ha pénzes lányt választok, könnyebb lesz minden… De csak üres lett az életem nélküled.
– Most már késő – mondtam halkan.
– Adj még egy esélyt!
– Nem tudok… Már más mellett vagyok boldog.

Hazamentem Ádámhoz és sírva borultam a nyakába:
– Most érzem először igazán: jó helyen vagyok.

Azóta eltelt három év. Ádámmal családot alapítottunk: van egy kisfiunk és egy pici lakásunk Zuglóban. Néha hazamegyek vidékre anyámhoz – apám már megenyhült és büszke rám.

Gergőt néha látom Facebookon: még mindig keresi önmagát és mindig újabb lányokkal próbálja betölteni az űrt.

Sokszor gondolkodom: ha akkor Gergő visszafogadott volna… vajon boldog lennék most? Vagy csak ugyanúgy elveszettnek érezném magam?

Ti mit gondoltok? Tényleg számít az, honnan jövünk? Vagy csak az számít igazán, hogy megtaláljuk azt az embert és azt az utat, ahol önmagunk lehetünk?