Amikor az otthon nem menedék: Egy magyar anya vallomása

– Már megint odaégetted a levest, Katalin! – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál állt, karba tett kézzel. A gőzölgő fazékból valóban furcsa szag áradt, de csak egy pillanatra fordultam el a tűzhelytől, hogy a kisfiam, Marci zokniját megtaláljam. – Nem csoda, hogy Gábor ilyen sovány, ha mindig ezt kell ennie – tette hozzá, és hangjában ott volt az a jól ismert gúny.

A szívem összeszorult. Gábor, a férjem, csak hallgatott, ahogy szokott. Néha úgy érzem, mintha ő is inkább az anyja oldalán állna, mint az enyémen. Amikor este leülünk vacsorázni, Ilona néni minden falatnál megjegyzi, hogy bezzeg ő mennyivel jobban főzött, amikor Gábor gyerek volt. Marci ilyenkor csak csendben piszkálja a krumplit a tányérján, és rám néz – mintha tőlem várna védelmet, de én magam sem tudom, hogyan védjem meg magunkat.

Sokszor álmodom arról, hogy egyszer csak kiállok magamért. Hogy azt mondom: „Elég volt!” De amikor ott állok Ilona néni szúrós tekintete előtt, minden bátorságom elillan. Gábor is csak vállat von, ha szóvá teszem neki: – Tudod, milyen az anyám. Ne vedd a szívedre. – De hogyan ne vegyem? Ez az én otthonom is. Vagy legalábbis annak kellene lennie.

A legrosszabbak a vasárnap délutánok. Ilyenkor Ilona néni mindig áthívja a szomszédasszonyokat – Margit nénit és Erzsi nénit –, hogy együtt kávézzanak. Én ilyenkor úgy érzem magam, mint egy szolgáló: kávét főzök, süteményt szeletelek, közben pedig hallgatom, ahogy a konyhában rólam beszélnek. – Katalin olyan csendes, nem? – mondja Margit néni. – Bezzeg én már rég visszaszóltam volna – feleli Erzsi néni. – Gábor is megérdemelne egy rendesebb asszonyt – teszi hozzá Ilona néni, és én legszívesebben elsüllyednék szégyenemben.

Néha elgondolkodom: vajon tényleg ennyire rossz vagyok? Próbálok mindent jól csinálni. Reggelente korábban kelek, hogy Gábornak legyen friss kávéja. Marcit minden nap elviszem az oviba, aztán rohanok dolgozni a könyvtárba. Délután főzök, mosok, takarítok. De úgy tűnik, semmi sem elég.

Egy este, amikor Marci már aludt, megpróbáltam beszélni Gáborral. – Nem bírom már ezt tovább – mondtam halkan. – Úgy érzem, mintha nem is tartoznánk össze. Mintha mindig csak hibáztatnál te is. – Gábor fáradtan nézett rám. – Katalin, ne dramatizáld túl. Anyám ilyen, nem fog megváltozni. Neked kellene megedződnöd. – A könnyeim visszafojtottam. Vajon tényleg nekem kellene megváltoznom? Vagy csak el kellene fogadnom, hogy sosem leszek elég jó?

Egyik nap Marci beteg lett. Magas láza volt, egész éjjel virrasztottam mellette. Reggel Ilona néni bejött a szobába, és csak annyit mondott: – Biztosan azért beteg, mert nem öltöztetted fel rendesen. – Akkor valami eltört bennem. – Elég volt! – mondtam ki hangosan. – Mindent megteszek a családomért, de sosem vagyok elég jó nektek! – Ilona néni meglepődött, Gábor pedig csak nézett rám döbbenten. – Ha nem tudtok elfogadni olyannak, amilyen vagyok, akkor talán jobb lenne, ha elköltöznék Marcival! – A szavak maguktól jöttek, és hirtelen megkönnyebbülést éreztem.

Aznap este Gábor először kérdezte meg tőlem: – Tényleg ennyire rosszul érzed magad? – Bólintottam. – Szeretném, ha támogatnál. Ha kiállnál mellettem. – Gábor sokáig hallgatott, majd azt mondta: – Megpróbálok változtatni. – Nem tudom, mennyire hittem neki, de legalább először éreztem, hogy meghallgatott.

Azóta lassan változnak a dolgok. Ilona néni ugyanúgy kritizál, de már nem fáj annyira. Gábor néha megvéd, Marci pedig egyre többször bújik hozzám. Még mindig sokszor érzem magam bizonytalannak, de már tudom: nem vagyok egyedül.

Vajon hányan éreznek még így Magyarországon? Hány nő hallgat nap mint nap ilyen szavakat, és hiszi el, hogy nem elég jó? Ti mit tennétek a helyemben?