A láthatatlan lehetőség: Egy anya harca fia jövőjéért

– Marci, kérlek, most ne kérdezz többet! – csattantam fel, miközben a konyhapulton próbáltam rendet vágni a reggeli morzsák és a tegnap esti matekfüzet között. A telefonom már harmadszor pittyegett: az irodából vártak egy tervrajzot. Marci ott állt mellettem, kezében egy összegyűrt papírral, szemében az a makacs kíváncsiság, amit egyszerre imádtam és gyűlöltem magamban, mert mindig időt követelt tőlem.

– Anya, de miért nem lehet a napraforgót télen elültetni? – kérdezte újra, mintha nem hallotta volna az előző válaszomat.

– Mert hideg van, Marci! – sóhajtottam. – Most menj, öltözz át, elkésel az iskolából!

Ahogy becsapódott mögötte a fürdőszoba ajtaja, a bűntudat lassan rám telepedett. Vajon hány ilyen pillanatot veszítek el nap mint nap? Hány kérdés marad megválaszolatlanul, hány kíváncsiság elfojtva?

Szarvas nem nagy város. Itt mindenki ismer mindenkit, és mindenki tudja, hogy én vagyok az a nő, aki egyedül neveli a fiát. A férjem három éve hagyott itt minket, amikor Marci még csak hétéves volt. Azóta minden nap egy harc: harc az idővel, a pénzzel, önmagammal. A munkahelyemen – egy helyi kertépítő cégnél – mindig azt várják tőlem, hogy mindent azonnal megoldjak. Otthon pedig Marci várja tőlem ugyanezt.

Aznap délután az iskolából hazafelé menet Marci szokatlanul csendes volt. A buszon ülve csak bámulta az ablakot. Próbáltam beszélgetést kezdeményezni:

– Milyen volt a napod?

– Semmilyen – felelte halkan.

– Történt valami?

Megrázta a fejét. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Este aztán, amikor már pizsamában volt és én épp a mosogatógépet pakoltam tele, odajött hozzám.

– Anya… A tanító néni azt mondta, hogy jelentkezzek a természettudományi versenyre. De nem akarok.

– Miért nem? Hiszen szereted az ilyen dolgokat!

– Mert… félek, hogy kinevetnek. Meg… úgyis mindig azt mondod, hogy nincs időm ilyenekre.

A szívem összeszorult. Hirtelen rájöttem: nem csak válaszokat nem adok neki – lehetőségeket sem. Az én sietségem, az én fáradtságom lassan elvette tőle a bátorságot is.

Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: vajon milyen anya vagyok? Vajon mennyit ártok neki azzal, hogy mindig csak túl akarok lenni a napokon?

Másnap reggel elhatároztam: változtatok. Amikor Marci felkelt, leültem mellé az asztalhoz.

– Figyelj csak – kezdtem –, ha szeretnéd kipróbálni magad azon a versenyen, én segítek neked felkészülni. Nem baj, ha hibázol. Nem baj, ha félsz. De szeretném, ha tudnád: büszke vagyok rád.

Marci szeme felcsillant.

– Tényleg segítesz?

– Igen. És tudod mit? Ma délután elültetjük együtt azt a napraforgót – akár tél van, akár nem.

Nevetett. Olyan igazi gyereknevetéssel, amit már régen hallottam tőle.

Az elkövetkező hetekben minden délután együtt tanultunk. A konyhaasztal tele lett kísérletekkel: poharakban csírázó magokkal, papírból hajtogatott modellekkel. Néha fáradt voltam, néha türelmetlen – de Marci lelkesedése engem is magával ragadott.

A verseny napján együtt mentünk az iskolába. A folyosón Marci keze remegett az izgalomtól.

– Mi van, ha elrontom? – suttogta.

– Akkor majd újra próbálod – mondtam neki. – De én már most büszke vagyok rád.

Amikor bejelentették az eredményeket, Marci nem lett első. De amikor kijött a teremből és meglátott engem, odarohant és átölelt.

– Anya! Nem nyertem… de annyira jó volt! És képzeld, a tanító néni azt mondta, hogy nagyon ügyes vagyok!

A könnyeimet nyeltem vissza.

Azóta más lett minden. Már nem félek attól, hogy hibázom anyaként. Tudom: nem az számít, hogy mindig mindent jól csináljak – hanem hogy ott legyek Marcival és lehetőséget adjak neki arra, hogy önmaga lehessen.

Néha még most is elkapom magam azon, hogy siettetem őt vagy gyors választ adok egy-egy kérdésére. De ilyenkor eszembe jut az a napraforgó mag: néha csak annyi kell, hogy hagyjuk nőni azt, amiben ott van a lehetőség.

Ti mit gondoltok? Vajon hány gyerek kíváncsisága vész el csak azért, mert mi felnőttek túl elfoglaltak vagyunk? És vajon mennyi minden változna meg bennük – és bennünk –, ha néha csak egy kicsit több időt adnánk egymásnak?