Az utolsó választás a kereszteződésnél: Megéri-e a pénz a család szétszakadását?

– Nem fogom eladni, anya! – csattant fel a fiam, Gergő, miközben ökölbe szorította a kezét az asztal felett. A konyhában álltunk mindannyian: én, az anyám, a férjem, Laci, és a két gyerekünk. A levegő vibrált a feszültségtől, mintha bármelyik pillanatban villám csaphatna le ránk.

A családi gazdaságunk már három generáció óta állt Kecskemét határában. Gyerekkoromban minden nyaramat itt töltöttem, a föld illata, az istálló melege, a frissen kaszált fű illata örökre belém ivódott. Apám mindig azt mondta: „A föld nem csak munka, Kati, hanem örökség. A gyökereink.”

Most viszont egy budapesti befektető jelent meg, és olyan összeget ajánlott a földért, amiről álmodni sem mertem volna. Laci szeme felcsillant, amikor meghallotta az ajánlatot. „Kati, ebből új életet kezdhetnénk! Nem kellene többé hajnalban kelni, nem kellene aggódni az időjárás miatt. A gyerekek is tanulhatnának, utazhatnánk!”

De Gergő másképp látta. „Apa, te nem érted! Ez a föld mindenünk! Ha eladjuk, elveszítjük magunkat.” A húga, Zsófi csak csendben sírt az asztalnál.

Anyám is megszólalt: „Katalin, apád forogna a sírjában. Ezt nem teheted meg.”

Éreztem, ahogy a szívem kettészakad. Egyrészt ott volt a lehetőség: új ház, utazások, biztonságos jövő. Másrészt ott volt minden emlék, minden verejtékcsepp, amit ebbe a földbe fektettünk.

Aznap este Laci odajött hozzám a verandán. „Kati, gondolj bele! Gergő úgyis elmegy majd Pestre tanulni. Zsófi sem akar gazdálkodni. Miért ragaszkodsz ennyire ehhez?”

Nem tudtam válaszolni. Csak néztem a csillagokat és hallgattam a tücskök ciripelését.

Másnap reggel Gergő eltűnt. Egy cetlit hagyott: „Elmegyek gondolkodni.” Az egész napot azzal töltöttük, hogy kerestük az erdőben és a réteken. Este találtuk meg a régi diófa alatt ülve.

„Anya,” mondta halkan, „ha eladod ezt a földet, én már nem leszek ugyanaz az ember.”

A következő napokban mindenki máshogy próbált meggyőzni. Laci számokat mutogatott: „Képzeld el, mennyi mindent vehetnénk!” Anyám régi fényképeket vett elő: „Emlékszel erre? Itt tanultál biciklizni.” Zsófi csak hallgatott.

Egy este Laci dühösen csapta be maga mögött az ajtót. „Elegem van ebből! Ha nem adod el, én elmegyek!”

Ott maradtam egyedül a sötét konyhában. A könnyeim végigfolytak az arcomon. Mit ér a pénz, ha közben elveszítem a családomat? De mit érnek az emlékek, ha közben mindenki szenved?

A faluban is elterjedt a hír. A szomszédok hol irigykedve néztek rám, hol sajnálkozva csóválták a fejüket. Egyik nap Marika néni megállított a bolt előtt: „Katalin, ne hagyd magad! A pénz jön és megy, de a család örökre megmarad.”

De tényleg így van? Hiszen Laci egyre távolabb került tőlem. Gergő bezárkózott magába. Zsófi esténként sírt a párnájába.

Végül eljött a döntés napja. Az ügyvéd már ott ült az asztalnál, Laci mellettem feszült arccal várta, hogy aláírjam a papírokat.

Gergő rám nézett könnyes szemmel: „Anya, kérlek.”

Lehunytam a szemem. Hallottam apám hangját: „A gyökereink…”

Letettem a tollat.

„Nem adom el.”

Laci felugrott. „Te bolond vagy! Tönkreteszed az életünket!” – kiabálta, majd kiviharzott az ajtón.

Anyám odajött hozzám és átölelt. Gergő is mellém ült.

Azóta eltelt fél év. Laci végül visszajött – de már sosem lettünk ugyanazok. A pénz lehetősége örökre ott maradt közöttünk árnyékként.

De amikor reggelente kilépek a verandára és érzem a föld illatát, tudom: jól döntöttem?

Vajon tényleg megéri feláldozni mindent egy jobb élet reményében? Vagy vannak dolgok, amiket nem lehet pénzben mérni? Ti mit tennétek a helyemben?