Elég volt! – Hogyan vetettem véget annak, hogy mások átlépjék a határaimat
– Már megint itt vagytok? – kérdeztem fáradtan, miközben a nappalim ajtajában álltam, és néztem, ahogy a húgom, Eszter és a barátai nevetve pakolják le a cipőiket. A konyhából már hallatszott az anyám hangja: – Kati, hoztam egy kis lecsót, remélem, nem baj, hogy beugrottunk!
Nem tudom, mikor kezdődött pontosan. Talán akkor, amikor apám meghalt, és mindenki úgy érezte, hozzám menekülhet a baj elől. Vagy amikor elváltam, és hirtelen mindenki azt gondolta, hogy az én lakásom nyitva áll mindenki előtt. Az évek során a lakásom lassan átalakult: először csak Eszter maradt itt néha-néha, aztán jöttek a barátai is. Anyám rendszeresen hozott ebédet, de sosem kérdezte meg, hogy ráérek-e. A barátnőm, Zsuzsi is gyakran nálam aludt, mert „olyan jó a közlekedés” innen reggelente.
Eleinte örültem nekik. Jó volt nem egyedül lenni. De ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy szálloda recepciósa – csak éppen fizetség nélkül. Egyik este például hazaértem egy hosszú munkanap után – tanár vagyok egy zuglói általános iskolában –, és azt láttam, hogy Eszter barátja, Gábor pizsamában ül a kanapémon és focit néz. A hűtőmben alig maradt valami; a kedvenc joghurtomat is megették.
– Kati, van még söröd? – kiáltott ki Gábor a konyhába.
Azt hittem, felrobbanok. De csak annyit mondtam: – Nincs.
Aznap este alig aludtam. Forgolódtam az ágyban, és azon gondolkodtam: miért nem tudom kimondani azt az egy szót? Miért nem tudok nemet mondani?
A következő hétvégén anyám már reggel kilenckor csöngetett. – Hoztam friss pogácsát! – mondta mosolyogva. De én csak arra tudtam gondolni: mikor lesz végre egy szabad napom?
Aztán jött az utolsó csepp. Egy péntek este Zsuzsi felhívott: – Kati, ugye nem baj, ha ma is nálad alszom? Aztán átjött, de nem egyedül: hozta a barátját is. Éjfélkor még hangosan nevettek a nappaliban, miközben én másnap dolgozni mentem volna.
Másnap reggel bementem a konyhába. Zsuzsi álmosan rám nézett:
– Ugye nem baj, ha még alszunk egy kicsit?
Akkor valami eltört bennem.
– Baj – mondtam halkan. – Nagyon is baj.
Zsuzsi értetlenül nézett rám. – Mi történt veled?
– Az történt – mondtam remegő hangon –, hogy elegem van abból, hogy mindenki úgy használja ezt a lakást, mintha az övé lenne. Hogy soha senki nem kérdezi meg, nekem jó-e. Hogy nincs egy perc nyugtom sem.
Csend lett. Zsuzsi csak bámult rám.
– Sajnálom – mondta végül halkan.
Aznap délután leültem anyámmal és Eszterrel is beszélni.
– Tudjátok – kezdtem –, szeretlek titeket, de szükségem van arra, hogy ez az otthon tényleg az enyém legyen. Nem akarom minden hétvégén vendégeket fogadni. Nem akarom, hogy bárki csak úgy bejöjjön bármikor.
Anyám megsértődött.
– Hát ezért neveltelek fel? Hogy kizárj minket az életedből?
Eszter csak vállat vont.
– Jó, akkor majd máshol alszom.
Napokig bűntudatom volt. De valami furcsa nyugalom is elöntött. Végre kimondtam azt a szót: ELÉG!
Az első hét furcsa volt. Csend volt a lakásban. Nem voltak nevetések, nem volt pogácsaillat reggelente. De volt helyette valami más: nyugalom. És lassan elkezdtem élvezni ezt az új életet.
Persze nem mindenki értette meg rögtön. Anyám hetekig duzzogott. Zsuzsi is ritkábban keresett. De akik igazán szerettek, azok elfogadták a döntésemet.
Most már tudom: nem önzés nemet mondani. Hanem önvédelem.
Ti mit gondoltok? Tényleg bűntudatot kellene éreznem azért, mert végre kiálltam magamért? Vajon hányan élnek még úgy Magyarországon, hogy sosem mernek nemet mondani?