Amikor az anyós dönt helyettünk: Egy határhúzás története a magyar családban

– Nem, ezt nem teheted velünk, Anikó! – csattant fel Gábor, a férjem, miközben anyósom, Márta néni szigorúan nézett ránk a nappali közepén. A szívem hevesen vert, mintha minden egyes dobbanásával azt súgná: most dől el minden.

– De hát hova menjen szegény Zsolt? – kérdezte Márta néni, és a hangjában ott volt az a jól ismert, bűntudatkeltő rezdülés, amitől mindig összeszorult a gyomrom. – Ti vagytok a családja! Nálatok lesz jó helyen.

Ott ültem a kanapén, kezemmel görcsösen szorítva a párnát. Zsolt, Gábor öccse, mindig is problémás volt: huszonöt évesen még mindig nem dolgozott rendesen, egyik albérletből a másikba költözött, és most, hogy az utolsó helyről is kirakták, anyósom úgy döntött, nálunk kellene új életet kezdenie. De miért pont nálunk? Miért pont most?

– Anya, mi is épp csak elférünk itt – próbált érvelni Gábor, de Márta néni hajthatatlan volt.

– Ezt most meg kell oldanotok. Egy család vagyunk! – jelentette ki olyan hangsúllyal, amitől minden tiltakozás értelmetlennek tűnt.

A következő napokban Gábor és én alig beszéltünk egymással. Mindketten feszültek voltunk; ő a testvéri kötelesség és a házastársi lojalitás között őrlődött, én pedig egyre inkább úgy éreztem, hogy elveszítem az otthonomat. Az én kis zugomat, ahol végre boldog lehettem volna – nélküle.

Egy este Gábor halkan megszólalt:

– Tudom, hogy ez neked nagyon nehéz. De ha nemet mondunk anyámnak, az egész család ellenünk fordul.

– És ha igent mondunk? Akkor mi lesz velünk? – kérdeztem könnyes szemmel. – Miért kell mindig mások kedvére tenni?

Gábor csak vállat vont. Nem volt válasza.

Aztán egy péntek délután Zsolt megjelent két bőrönddel. Anyósom diadalmasan mosolygott:

– Látod, milyen rendes fiú! Csak egy kis segítség kell neki.

Az első napokban Zsolt csendben volt, de hamarosan minden megváltozott. Éjszakánként hangosan játszott a számítógépen, reggelente nem segített semmiben, sőt még a fürdőszobát is úgy hagyta maga után, mintha vihar söpört volna végig rajta. Próbáltam beszélni vele:

– Zsolt, kérlek, legalább a konyhát hagyd rendben magad után!

– Jaj, ne már, Eszter! – legyintett. – Majd megcsinálom később.

De sosem csinálta meg.

Egyre feszültebb lettem. Már nem tudtam nyugodtan aludni, minden reggel gyomorgörccsel ébredtem. Gábor is egyre ingerültebb lett; veszekedtünk apróságokon is. Egy este aztán robbantam:

– Elegem van! Ez nem az én otthonom többé! – kiabáltam Gábornak.

Ő csak némán nézett rám.

Másnap reggel anyósom hívott:

– Eszterkém, ne légy már ilyen önző! Egy család vagyunk!

Akkor szakadt el bennem valami.

– Márta néni, én is család vagyok! Nekem is vannak érzéseim! – mondtam remegő hangon. – Nem akarom ezt tovább csinálni.

Letettem a telefont és sírva fakadtam.

Aznap este Gábor leült mellém:

– Sajnálom, hogy idáig fajult. De nem tudom, mit tegyek…

– Válassz! – mondtam halkan. – Vagy mi ketten, vagy mindenki más.

Hosszú csend következett. Végül Gábor felállt és bement Zsolthoz:

– Zsolt, beszélnünk kell. Ez így nem mehet tovább. Találnod kell egy másik helyet.

Zsolt először dühös lett, majd megsértődött és másnap elment. Anyósom napokig nem szólt hozzánk.

Azóta is érzem ennek a döntésnek a súlyát. Néha bűntudatom van, néha megkönnyebbülök. Vajon tényleg önző voltam? Vagy csak végre kiálltam magamért?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húzódik a határ a család és önmagunk között?