Hazatérés után: Egy anya, akit elfelejtettek

– Anya, most tényleg itt akarsz maradni? – kérdezte Zsuzsi, miközben a konyhapultnak támaszkodott, karba tett kézzel. A hangjában ott bujkált a feszültség, amit próbált elrejteni, de én pontosan éreztem. Mintha csak egy vendég lennék a saját lányom otthonában.

A bőröndöm még mindig az előszobában állt, porosan, ahogy két napja letettem. Néztem Zsuzsi arcát, és próbáltam visszaemlékezni arra a kislányra, akinek minden este mesét olvastam, mielőtt elindultam volna Németországba dolgozni. Akkor azt hittem, mindent megteszek értük. Hogy majd egyszer hálásak lesznek, ha lesz saját lakásuk, ha nem kell nélkülözniük semmit.

– Nem akarok terhedre lenni – mondtam halkan, de a hangom megremegett. – Csak… most nincs hová mennem.

Zsuzsi sóhajtott, és a plafonra nézett. – Tudod, anyu, nekünk is megvan a magunk baja. A gyerekek egész nap nyűgösek, Peti rengeteget dolgozik… Nem tudom, hogy férnél bele ebbe az egészbe.

A szívem összeszorult. Hát ezért dolgoztam végig harminc évet idegenben? Hogy most ne legyen helyem sehol?

Amikor először mentem ki Ausztriába takarítani, még fiatal voltam. A férjem, Laci akkoriban már alig volt otthon; mindig csak az ital és a haverok. Egyedül maradtam két gyerekkel és egy halom számlával. Nem volt más választásom. Azt mondogattam magamnak: „Majd ha nagyobbak lesznek, minden jobb lesz.”

De az évek csak teltek. Először Zsuzsi ballagására nem tudtam hazajönni, aztán Gergő születésnapjára sem. Mindig csak a pénz, mindig csak a munka. Minden hónapban utaltam haza, hogy legyen új cipő, tankönyv, később lakás-előtakarékosság. És most? Most mindkettőjüknek van saját háza – az én pénzemből –, de egyikük sem akarja igazán, hogy ott legyek.

Másnap reggel Gergő hívott fel.

– Szia anya! Hallottam Zsuzsitól, hogy nála vagy. Figyelj… nálunk most tényleg nem jó az időzítés. A gyerekek betegek, Andi is ideges… Talán jobb lenne, ha keresnél valami albérletet vagy idősek otthonát.

Mintha gyomorszájon vágtak volna. Egy pillanatig nem tudtam megszólalni.

– Gergő… én csak pár hétre gondoltam – suttogtam.

– Tudom, de most tényleg nem megy – vágott közbe gyorsan. – Majd meglátogatunk! Szeretünk téged, de most minden olyan bonyolult.

Letettem a telefont és csak ültem a konyhában. Zsuzsi már elment dolgozni; egyedül voltam a csendben. Néztem a falon a családi fotókat: Zsuzsi esküvője, Gergő diplomaosztója… Mindegyiken ott mosolyognak – nélkülem.

Aznap este Zsuzsi férje, Peti is szólt pár szót.

– Nézd, Marika néni… mi tényleg szeretünk téged, de ez most nekünk is nehéz időszak. Talán tényleg jobb lenne valami saját helyet keresni.

Elmentem sétálni a panelházak között. Hideg szél fújt; a kabátom vékony volt ehhez az áprilisi estéhez. Az ablakok mögött családok vacsoráztak együtt – nevetés hallatszott ki néha. Én pedig csak mentem tovább, mint egy árnyék.

Másnap reggel összepakoltam a bőröndöm. Zsuzsi nem szólt semmit; csak nézte, ahogy cipzározom be a táskát.

– Hová mész? – kérdezte végül halkan.

– Nem tudom – feleltem őszintén. – Talán keresek valami albérletet… vagy idősek otthonát.

Zsuzsi arca megremegett egy pillanatra, de aztán elfordult.

Az albérlet drága volt; az idősek otthona rideg és idegen. Egy hétig egy olcsó panzióban laktam a város szélén. Minden nap felhívtam Zsuzsit vagy Gergőt – legtöbbször nem vették fel.

Egy este aztán Zsuzsi mégis visszahívott.

– Anya… ne haragudj ránk. Csak… annyira más lett minden. Nem tudjuk, hogyan illeszkedj be az életünkbe.

– Értem – mondtam halkan. – De én is csak szeretnék valahová tartozni végre.

A vonal másik végén csend volt.

Most itt ülök ebben a kis szobában, és azon gondolkodom: vajon tényleg ezt érdemeltem? Megérte mindent feláldozni azért, hogy nekik jobb legyen? Vagy csak elvesztettem őket útközben?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet még újrakezdeni egy ilyen élet után?