A hang, amit senki sem hall: Nagymamám, Márta története
– Anya, kérlek, menjünk át Márti mamához! – kiáltottam a konyhaajtóból, miközben anyám a vasárnapi ebédhez szeletelte a hagymát. A hangom remegett, de próbáltam erősnek tűnni. Anyám csak legyintett, mintha egy bosszantó szúnyog zümmögne a fülében.
– Júlia, most nincs időm erre. Majd hétvégén felhívjuk – mondta fáradtan, és visszafordult a fazékhoz.
De én tudtam, hogy Márta mama nem várhat. Mióta nagyapám, Lajos papa meghalt – már három éve –, mintha kihunyt volna belőle minden fény. A régi családi házban lakott egyedül, a kertje elvadult, a függönyök mindig be voltak húzva. Amikor utoljára ott jártam, a konyhában ülve bámulta a régi faliórát, mintha az idő visszafordulását várná.
Aznap este is felhívtam őt. A telefon sokáig kicsengett, mire végre felvette.
– Szia, mama! Hogy vagy? – kérdeztem vidáman.
– Jól vagyok, kicsim – felelte halkan. – Ne aggódj miattam.
De hallottam a hangján, hogy ez nem igaz. A szüleim szerint túl sokat aggódom. Szerintük Márta mama mindig is magának való volt, majd csak elvan. De én emlékszem arra az asszonyra, aki gyerekkoromban minden vasárnap palacsintát sütött nekem, aki megtanított biciklizni a falu végén lévő földúton.
Egyik este, amikor apám a tévét nézte és anyám a mosogatógépet pakolta, újra szóba hoztam.
– Mi lenne, ha legalább hétvégén átmennénk hozzá? Vagy elhoznánk hozzánk ebédre? – kérdeztem óvatosan.
Apám fel sem nézett.
– Felnőtt nő. Ha baja lenne, szólna – mondta.
Anyám sóhajtott.
– Júlia, nem értheted. Az ő generációja ilyen. Nem szereti a felhajtást.
De én éreztem, hogy valami nincs rendben. Egyik délután suli után biciklire pattantam és eltekertem hozzá. Az ablakból láttam: ott ült a fotelben, egy régi fényképet szorongatva. Amikor becsöngettem, először nem akarta beengedni.
– Minek jöttél? – kérdezte meglepetten.
– Csak látni akartalak – feleltem. – Hiányzol.
Lassan beengedett. A házban dohos szag terjengett, a polcokon vastag por ült. A konyhaasztalon egyetlen bögre állt félig üresen.
– Nem kellene egy kicsit kiszellőztetni? – kérdeztem óvatosan.
– Minek? – vont vállat. – Lajos nélkül minden olyan üres.
Leültem mellé. Hosszú percekig csak ültünk csendben. Végül megszólalt:
– Tudod, Júlia… néha azt érzem, mintha már nem is lennék itt igazán. Mintha átlátszó lennék.
A szívem összeszorult. Megfogtam a kezét.
– Én látlak téged, mama.
Aznap este későig maradtam nála. Segítettem rendet rakni a konyhában, beszélgettünk régi időkről. Hazafelé menet elhatároztam: nem hagyom magára.
Másnap újra próbálkoztam otthon.
– Anya, tényleg nem látod rajta, mennyire magányos? Mi lenne, ha legalább beszélnél vele?
Anyám idegesen törölgette a kezét a konyharuhába.
– Nem tudok mit kezdeni vele! Mindig csak panaszkodik… Nekem is van elég bajom!
A családi vacsorák egyre feszültebbek lettek. Apám szerint túlzásba viszem az aggódást. Anyám szerint Márta mama sosem volt könnyű eset. Egyik este kiabálásba torkollott a beszélgetés:
– Miért nekem kell mindent megoldani? – csattant fel anyám.
– Mert én nem tudok nyugodtan aludni úgy, hogy tudom: egyedül van! – vágtam vissza könnyes szemmel.
Végül úgy döntöttem: ha más nem segít, én fogok. Hetente többször átjártam hozzá. Elvittem neki friss kenyeret a pékségből, segítettem bevásárolni. Néha együtt néztük meg a régi fényképalbumokat. Lassan kezdett visszatérni az életkedve: egyszer még palacsintát is sütött nekem.
Egyik délután azonban rosszul lett. Épp ott voltam nála; remegni kezdett a keze és leült a székre.
– Rosszul vagyok… – suttogta.
Azonnal mentőt hívtam. A kórházban derült ki: magas vérnyomása van és depressziós tünetei is vannak. Az orvos szerint szerencse, hogy ott voltam vele.
Amikor ezt elmondtam otthon, anyám arca elsápadt.
– Nem gondoltam volna… – mondta halkan.
Apám is csak bólintott.
A kórházi napok alatt végre elkezdtek többet törődni vele. Anyám minden nap bement hozzá; apám is vitt neki virágot. Mintha hirtelen ráébredtek volna arra, amit én már régóta éreztem: Márta mama hangja eddig süket fülekre talált.
Most már együtt járunk hozzá minden héten. Néha még nevet is; mesél régi történeteket Lajos papáról és arról az időről, amikor még mindenki együtt volt.
De néha elgondolkodom: miért kellett ennyit várni? Miért olyan nehéz meghallani azt a hangot, amelyik csendben kér segítséget?
Vajon hány Márta mama él még így körülöttünk? És vajon mikor tanulunk meg igazán odafigyelni egymásra?