Egy emlékezetes nap – amikor minden szétesik, és mégis újra kezded

– Anya, miért sírsz már megint? – kérdezte Dóri, miközben az ajtóban állt, hátán az iskolatáskával, arcán az a tipikus kamaszos közöny, amitől néha úgy érzem, mintha egy idegen nőtt volna ki a saját testemből.

Nem válaszoltam rögtön. Csak ültem a konyhaasztalnál, a kezem remegett a bögrém körül. A kávé kihűlt, mint minden reggel, amikor túl sokáig bámulom az ablakot és próbálom összerakni magam. A falióra kattogása mintha gúnyolódott volna rajtam: már megint elkéstél, Eszter.

– Csak fáradt vagyok – mondtam végül, de Dóri már becsapta maga mögött az ajtót. A lakásban csend lett. Csak a hűtő zúgása és a szomszéd kutya ugatása hallatszott át a panel falain.

A férjem, Gábor már hajnalban elment. Az utóbbi időben egyre kevesebbet beszélünk. Néha úgy érzem, mintha két idegen lakna ebben a kétszobás lakásban Zuglóban. Azt mondják, a házasság hét év után válságba kerül – mi már tizenöt éve vagyunk együtt. Néha azt hiszem, csak megszokásból.

A telefonom pittyent: „Ne felejtsd el befizetni a villanyszámlát!” – írta anyám. Mintha nem tudnám magamtól is, hogy minden hónapban egyre nehezebb kijönni abból a fizetésből, amit a könyvelőirodában kapok. A főnököm, Bence szerint örüljek, hogy van munkám. „Másoknak még ennyi sem jut” – mondja mindig, amikor fizetésemelést kérek.

Aztán jött az üzenet Dóri osztályfőnökétől: „Kérem, hívjon fel, fontos lenne beszélnünk Dóri magatartásáról.” A gyomrom összerándult. Már megint baj van vele? Tavaly is volt egy balhé, amikor cigarettát találtak nála az iskolaudvaron. Akkor Gábor rám fogta az egészet: „Ha többet lennél vele otthon, nem lenne ilyen!” – vágta a fejemhez.

De hogyan lehetnék többet otthon? Ki fizeti be akkor a számlákat? Ki veszi meg a kenyeret és a tejet? Ki cseréli ki a csöpögő csapot? Ki viszi el a kutyát állatorvoshoz? Ki tartja össze ezt az egész széthulló családot?

Aznap minden összejött. A villanyóra lekapcsolt – elfelejtettem tényleg befizetni. A főnököm leordított egy elrontott excel-tábla miatt. Dóri nem ment haza suli után – csak este tízkor csörgött rám: „Anya, ne haragudj, de most nem akarok hazamenni.” Nem mondta meg hol van. Gábor közben üvöltött velem telefonon: „Ez mind miattad van!” – ordította. „Te vagy az anya!”

Aztán anyám is felhívott: „Eszterkém, én nem így neveltelek! Hogy lehet az, hogy ennyire szétesik minden körülötted?”

Ott ültem a sötét konyhában, egyedül. A panelházban minden ablakban világítottak a fények – csak nálunk volt vaksötét. Úgy éreztem magam, mint egy árva gyerek.

Aztán egyszer csak kopogtak. Kinyitottam az ajtót: a szomszéd kislány, Lilla állt ott pizsamában.

– Néni, anya azt mondta, kérdezzem meg, nincs-e szüksége valamire? Nálunk van gyertya meg kakaó is.

Elmosolyodtam – először egész nap.

– Köszönöm, Lilla. Most csak egy kis társaságra lenne szükségem.

Bejött hozzám. Leültünk a kanapéra. Lilla mesélt az iskoláról, arról, hogy mennyire szereti az új tanító nénit. Közben elővett egy csokit a zsebéből és kettétörte.

– Tessék, Eszter néni! Anyu mindig azt mondja: ha valaki szomorú, adj neki csokit!

Nevettem – igazi felszabadító nevetés volt. Lilla rám nézett nagy barna szemekkel.

– Miért sírtál?

– Mert néha úgy érzem, mindenki haragszik rám.

– Én nem haragszom rád! – mondta határozottan.

Ekkor rájöttem: mennyire hiányzik belőlem ez az egyszerű gyermeki őszinteség. Mennyire elvesztem a mindennapok rohanásában.

Lilla hazament. Én pedig ültem még egy darabig csendben. Aztán felhívtam Dórit újra. Ezúttal felvette.

– Anya… bocsánat… csak elegem van mindenből… Nem akarok mindig rossz lenni…

– Nem vagy rossz – mondtam halkan. – Csak néha mindannyian elfáradunk.

Sírva fakadtunk mindketten.

Másnap reggel korábban keltem. Vettem friss péksüteményt Dórinak és Gábornak is. Nem szóltam semmit – csak letettem eléjük az asztalra.

Gábor rám nézett fáradt szemekkel:

– Sajnálom… Tegnap túl messzire mentem.

– Mindannyian túl messzire mentünk – válaszoltam.

Aznap este együtt vacsoráztunk – először hónapok óta nem volt veszekedés.

A villanyszámlát is sikerült rendezni végül. Anyám átjött és hozott egy tál levest – szó nélkül letette az asztalra és megsimogatta a hajam.

A főnököm másnap bocsánatot kért: „Tudom, hogy mostanában sokat dolgozol… csak én is feszültebb vagyok…”

Nem oldódott meg minden varázsütésre. Dóri továbbra is lázadó kamasz maradt. Gábor néha még mindig túl sokat dolgozik és túl keveset beszélget velem. De valami megváltozott bennem: már nem érzem magam teljesen egyedül.

Most itt ülök újra ugyanannál az asztalnál és írom ezt a történetet nektek. Mert tudom: nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel Magyarországon sem. Hányan érezzük úgy nap mint nap, hogy szétesik körülöttünk minden? Hányan sírunk titokban este a konyhában?

De talán elég egy fél csoki vagy egy gyerek őszinte kérdése ahhoz, hogy újra elkezdjünk hinni abban: lehet másképp is.

Ti mit tennétek ilyen helyzetben? Ti hogyan álltok talpra egy olyan nap után, amikor minden összedől? Várom a gondolataitokat…