Második esély – Egy magyar fiú története a családi hűtlenség, önfeláldozás és újrakezdés útján

– Hagyjál már, mama! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a fáradtságtól. – Nem vagyok már gyerek!

A nagymamám, Ilona, csak nézett rám azokkal a szelíd, de fáradt szemeivel, amelyekben annyi mindent láttam már: csalódást, szeretetet, félelmet. – Tudom, Gergő, de ha most elengeded magad, ki fogja összetartani ezt a családot? – kérdezte halkan, miközben a teáscsészéje fölött gőzölgött a kamillatea.

Ez a jelenet annyiszor ismétlődött meg az életemben, hogy már szinte kívülről fújtam minden szót. Gyerekkorom óta a nagymamám nevelt, mert az anyám, Zsuzsa, mindig máshol keresett boldogságot – férfiaknál, új városokban, új ígéretekben. Az apámról sosem beszéltünk, csak annyit tudtam, hogy egyszer elment, és soha nem jött vissza. A nagymamám volt az egyetlen biztos pont az életemben, de ő is egyre törékenyebb lett az évek során.

Egyik este, amikor tízéves voltam, az anyám váratlanul megjelent. Az előszobában állt, erős parfümillat lengte körül, és a hangja reszketett.

– Gergő, gyere, most már velem jössz! – mondta, de a nagymamám közénk állt.

– Nem viszed sehova! – csattant fel Ilona. – Itt marad, amíg nem tudsz normális életet biztosítani neki!

Az anyám arca eltorzult a dühtől. – Te sosem értettél meg engem! Mindig csak a saját fejed után mentél! – kiabálta, majd becsapta maga mögött az ajtót.

Én csak álltam ott, összeszorított ököllel, és azt kívántam, bárcsak valaki végre eldöntené helyettem, hol a helyem. Aznap este a nagymamám csendben megsimogatta a hajam.

– Ne haragudj rá, fiam. Ő is csak boldog akar lenni, de nem tudja, hogyan kell – suttogta.

Az évek teltek, az anyám egyre ritkábban jelent meg, és amikor mégis, mindig veszekedés lett a vége. A nagymamám egyre többet panaszkodott a szívére, de sosem ment orvoshoz. Azt mondta, nincs pénz, és különben is, „minek az a sok vizsgálat, ha úgyis csak idegesítenek vele”.

A gimnáziumban már én főztem, takarítottam, és próbáltam tanulni is. A tanáraim szerint tehetséges voltam történelemből, de engem csak az érdekelt, hogy a nagymamám ne legyen egyedül. Az osztálytársaim buliztak, randiztak, én pedig esténként a gyógyszereit rendezgettem, és próbáltam kitalálni, hogyan lehetne kicsit jobb kedvre deríteni.

Egyik este, amikor épp a vacsorát készítettem, a nagymamám halkan megszólalt a hátam mögött:

– Gergő, nem akarom, hogy miattam lemondj az életedről. Menj, élj, szeress, ne csak engem szolgálj ki!

– De hát ki más vigyázna rád? – kérdeztem, és éreztem, hogy a torkomban gombóc nő.

– Az élet nem igazságos, fiam. De nem akarom, hogy úgy járj, mint az anyád. Hogy mindig csak keresel valamit, amit sosem találsz meg.

Aztán egy nap minden megváltozott. Egy szombat reggel arra ébredtem, hogy a nagymamám nem válaszol a hívásomra. Berohantam a szobájába: ott feküdt az ágy mellett, a keze görcsösen markolta a takarót. Azonnal hívtam a mentőket.

A kórházban azt mondták, sztrókot kapott. Az orvos, egy fiatal nő, Kiss doktornő, komoran nézett rám:

– Ha nem találunk valakit, aki segít otthon, nem fog tudni visszamenni. Egyedül nem megy.

A szívem összeszorult. Az anyámnak telefonáltam, de csak annyit mondott:

– Nem tudok most segíteni, Gergő. Nekem is megvan a magam baja.

Ott álltam huszonkét évesen, egyedül, a kórházi folyosón, és azt éreztem, hogy mindenki elhagyott. A nagymamám szemében könnyek csillogtak, amikor meglátott.

– Ne haragudj rám, hogy így lett – suttogta.

– Nem a te hibád – mondtam, de magamban dühös voltam mindenkire: az anyámra, az apámra, a sorsra.

A következő hónapokban minden napom ugyanúgy telt: reggel egyetem, délután haza, főzés, mosás, gyógyszerek beadása, tornáztatás. A barátaim eltűntek mellőlem. Egyedül csak Dóri, a szomszéd lány segített néha: bevásárolt, vagy áthozott egy tál levest.

Egy este, amikor már azt hittem, nem bírom tovább, Dóri leült mellém a konyhában.

– Gergő, te sosem kérsz segítséget. Miért gondolod, hogy mindent egyedül kell csinálnod?

– Mert ha én sem csinálom, akkor ki fogja? – fakadtam ki. – Az anyám lelépett, az apámról semmit sem tudok. A nagymamám meg csak engem lát maga mellett.

– De te is ember vagy. Jogod van boldognak lenni – mondta halkan.

Aznap este először sírtam el magam Dóri előtt. Ő csak átölelt, és hagyta, hogy kiadjam magamból az évek óta gyűlt feszültséget.

Aztán jött a tél, és minden még nehezebb lett. A fűtés számlája az egekben volt, a nagymamám egyre gyengébb lett. Egyik este, amikor már majdnem elaludt, halkan megszólalt:

– Gergő, ha egyszer nem leszek, ne haragudj rám. Próbáltam mindent megadni neked, amit tudtam.

– Te vagy az egyetlen családom – suttogtam.

– Nem igaz. Lesz még családod. Csak merj bízni másokban.

A nagymamám tavasszal meghalt. Az anyám a temetésen sem jelent meg. Egyedül álltam a sírnál, a szél fújta a kabátomat, és azt éreztem, hogy soha nem voltam még ennyire magányos.

Az első hónapokban csak vegetáltam: jártam az egyetemre, dolgoztam egy kisboltban, esténként pedig üresen bámultam a plafont. Dóri néha átjött, de én eltaszítottam magamtól.

Aztán egy nap levelet kaptam az anyámtól. Rövid volt: „Remélem, jól vagy. Ha egyszer megbocsátasz, keress meg.”

Először dühös lettem. Hogy képzeli? De aztán rájöttem: egész életemben csak vártam valamire – egy második esélyre. Talán nem az anyámtól kell várnom.

Dóri kitartott mellettem. Egy este, amikor már majdnem elaludtam a kanapén, leült mellém.

– Gergő, szeretlek. Nem akarom, hogy csak a múltban élj. Adj nekünk egy esélyt!

Sokáig néztem rá. Aztán először életemben úgy döntöttem: elengedem a haragot, és megpróbálok bízni valakiben.

Most itt ülök a régi lakásban, Dóri mellettem főzi a vacsorát, és a háttérben halk zene szól. Néha még mindig hiányzik a nagymamám, néha még mindig haragszom az anyámra. De már tudom: az élet nem arról szól, hogy mindig mindent egyedül kell csinálni.

Vajon hányan élnek így Magyarországon? Hányan érzik azt, hogy csak magukra számíthatnak? És vajon képesek vagyunk-e elengedni a múltat, hogy végre boldogok lehessünk? Várom a gondolataitokat…