Nem vagyok ápolónő – Egy határhúzás története a magyar családban

– Zsuzsa, te vagy az egyetlen, akire számíthatunk – mondta anyósom, Ilona néni remegő hangon, miközben a nappali sarkában ültem, a kezemet tördelve. A férjem, Gábor, csak némán bámult ki az ablakon, mintha a tavaszi esőcseppekben keresné a választ arra, amit én már hónapok óta próbáltam kimondani.

A családi ebéd után történt, amikor mindenki elment, csak mi maradtunk. Ilona néni egyre rosszabbul volt, a kórházból hazaengedték, de az orvosok szerint állandó felügyeletre szorul. Gábor nővére, Ágnes, már az első pillanatban kijelentette: „Nekem két gyerekem van, dolgozom, nem tudom vállalni.” A sógorom, Laci, csak legyintett: „Én vidéken vagyok, nem tudok minden nap feljárni.”

Ott ültem, és éreztem, ahogy a család tekintete rám nehezedik. Mintha mindenki magától értetődőnek venné, hogy nekem kell mindent feladnom. Pedig én is dolgozom, tanítónő vagyok egy zuglói általános iskolában, és bár a gyerekeink már nagyok, a saját életemet sem szeretném teljesen háttérbe szorítani.

Az első hetekben még próbáltam mindent megoldani. Reggel korán keltem, főztem Ilona néninek, elvittem az orvoshoz, közben online órákat tartottam, este pedig még a háztartást is vittem. Gábor segített, amennyit tudott, de ő is dolgozott – és valahogy mindig rám maradt a nehezebb része. Egy este, amikor már harmadszor cseréltem ki az ágyneműt, Ilona néni rám nézett: „Zsuzsikám, olyan jó, hogy vagy nekem.” És én csak bólintottam, miközben belül sírtam.

A bűntudat lassan felemésztett. Ha panaszkodtam, Ágnes csak annyit mondott: „Te úgyis olyan gondoskodó vagy.” Laci egyszer felhívott: „Majd hétvégén beugrok, de tudod, nekem is nehéz.” Gábor pedig egyre többször maradt bent túlórázni. Egyedül maradtam a teherrel.

Egyik reggel a tükörbe néztem, és alig ismertem magamra. Karikás szemek, fáradt tekintet, a hajam kócosan lógott az arcomba. A munkahelyemen is egyre türelmetlenebb voltam a gyerekekkel, otthon pedig már csak árnyéka voltam önmagamnak. Egy este, amikor Ilona néni elaludt, leültem Gábor mellé a kanapéra.

– Nem bírom tovább – suttogtam. – Nem tudom egyedül csinálni. Segítened kell.

Gábor csak sóhajtott. – Tudom, de mit tegyünk? Anyám nem akar idegent a házba.

– És én? Én nem vagyok idegen? – kérdeztem dühösen. – Nekem nincs jogom élni?

A következő napokban egyre többet gondolkodtam azon, mi lenne, ha nemet mondanék. De a bűntudat mindig visszahúzott: mi lesz Ilona nénivel? Mit szól majd a család? Egyik este Ágnes felhívott.

– Zsuzsa, ugye minden rendben? – kérdezte.

– Nem igazán – válaszoltam őszintén. – Nagyon fáradt vagyok.

– Hát, sajnálom, de most tényleg nem tudok segíteni. Majd ha vége a vizsgaidőszaknak…

Letettem a telefont, és sírva fakadtam. Akkor döntöttem el: elég volt.

Másnap reggel leültem Ilona néni ágyához.

– Ilona néni, beszélnünk kell. Nem tudom tovább egyedül csinálni. Szükségünk van segítségre. Vagy elfogad egy gondozót, vagy intézetbe kell mennünk.

Ilona néni először megsértődött. – Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen te vagy a család!

– Éppen ezért – válaszoltam halkan. – Mert szeretem magát, nem akarom, hogy haragudjon rám. De én is ember vagyok.

Gábor végre mellém állt. – Anyu, Zsuzsa mindent megtett érted. Most rajtunk a sor.

A család persze felbolydult. Ágnes megsértődött, Laci is panaszkodott. De én kitartottam. Végül sikerült találni egy gondozót, aki heti háromszor jött segíteni. Ilona néni lassan elfogadta őt is.

Azóta újra kezdek magamra találni. Visszatértem az iskolába, újra örömmel tanítok. A családi ebédeken már nem érzem azt a nyomást, mint régen. Néha még mindig bűntudatom van, de tudom: ha nem húzom meg a határaimat, elvesztem volna önmagamat.

Vajon tényleg önzés volt ez? Vagy csak végre kiálltam magamért? Ti mit tettetek volna a helyemben?