Hatvanévesen újra férjhez menni – egy álom, ami rémálommá vált

– Anya, ezt nem gondolhatod komolyan! – kiáltott fel a lányom, Zsófi, miközben a konyhaasztalnál ültem, remegő kézzel szorongatva a kávéscsészét. A szívem hevesen vert, mintha minden egyes dobbanásával azt kérdezné: „Biztos vagy ebben?”

Hatvanéves vagyok. A legtöbben ilyenkor már unokákkal játszanak, kertészkednek, vagy csendes estéken nosztalgiáznak a múlt emlékein. Én azonban úgy éreztem, hogy az életem még nem ért véget. Amikor megismertem Bélát a könyvtárban – igen, hatvanévesen is lehet új szerelmet találni! – minden megváltozott. Úgy éreztem, végre valaki igazán lát engem.

De a családom nem így gondolta. Zsófi és a fiam, Gergő, mintha összefogtak volna ellenem. „Anyu, mi lesz az örökséggel? Mi lesz a házzal? És ha Béla csak kihasznál?” – kérdezték újra és újra. A szavaik fájtak, mintha nem is az anyjuk lennék, hanem egy idegen, akitől csak félteni kell a családi vagyont.

Az esküvő napján is feszültség volt a levegőben. A templomban ülve láttam, ahogy Zsófi merev arccal bámul maga elé, Gergő pedig az óráját nézi. Csak az unokám, Panni mosolygott rám őszintén: „Nagyi, olyan szép vagy!” Ez adott erőt.

Az első hetek Bélával valóban mesések voltak. Együtt főztünk lecsót, sétáltunk a Margitszigeten, esténként pedig összebújtunk a kanapén. De aztán lassan minden megváltozott. Béla egyre többet panaszkodott: „Miért nem főzöl úgy, mint az előző feleségem? Miért nem tudsz spórolni?” Én pedig egyre inkább úgy éreztem, hogy elveszítem önmagam.

A gyerekeim sem segítettek. Egyik este Zsófi felhívott:
– Anya, Béla tényleg jó ember? Nem látom rajta, hogy szeretne téged.
– Zsófi, kérlek… én boldog vagyok.
– Csak ne feledd, hogy mi mindig itt leszünk neked – mondta halkan.

De vajon tényleg itt voltak? Egyre ritkábban jöttek át. Az unokáimat is alig láttam. A házban csend lett, csak Béla hangja töltötte be a teret – néha kedvesen, néha türelmetlenül.

Egyik este Béla későn jött haza. Éreztem rajta az alkoholt. Leült mellém:
– Tudod, Ilona, néha úgy érzem, te sem vagy már az az asszony, akibe beleszerettem.
A szavai hidegek voltak és élesek. Megpróbáltam visszatartani a könnyeimet.
– Én próbálkozom…
– Próbálkozni kevés – vágott közbe.

Másnap reggel Zsófi váratlanul beállított. Látta a vörös szememet.
– Anya… mi történt?
– Semmi – hazudtam.
De ő csak leült mellém és átölelt. Hosszú percekig csak ültünk így.

A napok egyhangúan teltek. Béla egyre többet dolgozott – vagy legalábbis ezt mondta –, én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal. Néha azon kaptam magam, hogy régi fényképeket nézegetek: fiatal Ilona mosolyog vissza rám egy balatoni nyaralásról, mellette ott van Zsófi és Gergő gyerekként. Hol rontottam el? Túl önző voltam? Vagy csak jogom volt végre magamra gondolni?

Egy vasárnap délután váratlanul mindkét gyerekem megjelent nálam. Feszült csend ült le közénk.
– Anya – kezdte Gergő –, aggódunk érted.
– Látjuk rajtad, hogy nem vagy boldog – tette hozzá Zsófi.
– Nem akarunk beleszólni… de ha bármikor szükséged van ránk, csak szólj!

A könnyeim kibuggyantak. Megöleltem őket. Akkor értettem meg: lehet, hogy Béla mellett nem találom meg azt a boldogságot, amire vágytam. De talán nem is kell mindenáron keresni valakit magam mellé ahhoz, hogy teljes legyen az életem.

Azóta sokat gondolkodom: vajon tényleg lehet-e újrakezdeni hatvan felett? Vagy csak egy illúziót kergettem? A családom szeretete talán többet ér minden új szerelemnél.

Ti mit gondoltok? Van jogunk idősen is újrakezdeni – még akkor is, ha ezzel fájdalmat okozunk azoknak, akiket szeretünk?