Egy karácsonyi képeslap, ami mindent megváltoztatott

– Ki küldhetett nekem képeslapot? – morogtam magamban, miközben a postaládából kihalászott papírhalmot szétválogattam a konyhaasztalon. A számlák és reklámok között egyetlen, aranyszínű fenyőfával díszített karácsonyi lap hevert. Először azt hittem, valamelyik távoli unokatestvérem vagy a régi szomszédasszonyom küldte, de amikor felnyitottam, a kezem remegni kezdett. A kézírás ismerős volt, de már-már elfeledett: „Szeretettel: Édesanyád, Julianna”.

A világ megállt egy pillanatra. Tizenöt éve nem hallottam róla semmit. Tizenöt éve, hogy egy veszekedés után elment otthonról, és soha többé nem jött vissza. Apám azt mondta, ne várjam, hogy visszatér. Azt mondta, az ilyen emberek nem változnak meg. De most itt volt a bizonyíték: valahol mégis gondol rám.

– Mi történt? – kérdezte a férjem, Gábor, amikor meglátta az arcomat.

– Anyám írt – suttogtam.

– Az anyád? – Gábor hangjában egyszerre volt döbbenet és aggodalom. – Mit akarhat?

Nem tudtam válaszolni. Csak bámultam a képeslapot, mintha attól választ kapnék minden kérdésemre. „Boldog karácsonyt kívánok! Szeretnélek látni. Ha úgy érzed, készen állsz, hívj fel.” Ennyi volt az üzenet. Semmi magyarázat, semmi bocsánatkérés. Csak egy egyszerű kívánság.

Aznap este nem tudtam aludni. Az emlékek úgy törtek rám, mint a vihar: ahogy gyerekként sírtam az ajtóban, amikor anyám becsapta maga mögött az ajtót; ahogy apám hónapokig csak némán ült a konyhában; ahogy minden karácsonykor hiába vártam, hogy talán idén visszajön.

Másnap reggel Gábor óvatosan kérdezte:

– Mit fogsz csinálni?

– Nem tudom – feleltem. – Részben haragszom rá. Részben… hiányzik.

A lányom, Zsófi, aki már tizenhárom éves volt, mindent hallott. Ő sosem ismerte a nagymamáját. Csak annyit tudott róla, amennyit elmeséltem neki: hogy egyszer volt egy anyám, aki elment.

– Anya, miért ment el? – kérdezte halkan.

– Nem tudom pontosan – mondtam igazat. – Talán túl sok volt neki minden. Talán hibáztam én is.

Zsófi átölelt. – Ha szeretne veled találkozni, talán meg kellene próbálnod.

Napokig őrlődtem. Apám már nem élt; nem tudtam tőle tanácsot kérni. A testvéremmel, Andrással sem beszéltem évek óta – ő anyánkat hibáztatta mindenért, és amikor felnőtt lett, elköltözött Debrecenbe.

Végül egy vasárnap délután elővettem a telefonkönyvet, és remegő kézzel bepötyögtem a számot, amit anyám a képeslapra írt.

– Halló? – szólt bele egy idősödő női hang.

– Szia… anya – mondtam halkan.

Hosszú csend következett.

– Köszönöm, hogy hívtál – suttogta végül. – Nem tudom, hol kezdjem…

– Miért most? – kérdeztem. – Miért pont most?

– Sokáig azt hittem, jobb nektek nélkülem – felelte sírva. – De minden karácsonykor rád gondoltam. Most már öreg vagyok. Szeretném helyrehozni, amit lehet.

Nem tudtam mit mondani. Csak hallgattam a sírását a vonal túlsó végén.

Találkoztunk egy kis cukrászdában a városban. Anyám megöregedett: haja ősz volt, arca ráncosabb, mint emlékeztem. De a szeme ugyanúgy csillogott.

– Sajnálom – mondta halkan. – Nem tudom visszacsinálni a múltat.

– Én sem – feleltem. – De talán újrakezdhetjük.

A következő hetekben lassan elkezdtünk beszélgetni. Elmesélte az életét: hogy mennyire magányos volt; hogy mennyit gondolt rám; hogy mennyire félt visszajönni. Zsófi is találkozott vele – először félve, aztán egyre bátrabban kérdezgette a nagymamáját.

A családomban azonban nem mindenki örült ennek az újrakezdésnek. Gábor aggódott: féltette a lelkemet attól, hogy újra csalódok. András pedig dühös volt rám: „Hogy lehetsz ilyen naiv?” – kiabálta telefonon keresztül. „Ő elhagyott minket! Most meg csak úgy visszajön?”

Nem tudtam neki mit mondani. Csak annyit éreztem: nekem szükségem van erre az esélyre.

Karácsony este anyám nálunk vacsorázott először tizenöt év után. Feszengve ült az asztalnál; Zsófi izgatottan mutatta neki az új könyvét; Gábor csendesen figyelte őt. Az este végén anyám könnyekkel a szemében ölelt át.

Azóta sem lett minden tökéletes. Vannak napok, amikor újra haragszom rá; vannak napok, amikor hálás vagyok ezért a második esélyért.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani annak, aki egyszer már összetörte a szívünket? Vagy csak reméljük, hogy az idő begyógyítja a sebeket?

Ti mit tennétek a helyemben? Megérdemli valaki a második esélyt?