Amikor a családok összefonódnak: Egy döntés, ami mindent megváltoztatott

„Nem bírom tovább, anya! Gyűlöl engem!” – kiáltotta Dávid, miközben a táskáját a földre vágta, és könnyek csorogtak végig az arcán. A folyosón álltam, próbáltam nyugodt maradni, de belül én is majdnem sírtam. Mellette állt Lilla, Mark feleségem előző házasságából született lánya, karba tett kézzel, arcán megvető pillantással. „Nem igaz! Mindig csak engem hibáztat!” – vágott vissza. Mark közénk állt, próbálta csitítani a helyzetet, de a feszültség szinte tapintható volt.

Aznap este, miután ismét összevesztek valami apróságon – ki ette meg az utolsó túrós batyut –, rájöttem, hogy már nem tudom, hogyan tovább. A fiam, Dávid, aki mindig a büszkeségem volt, most idegenként élt a saját otthonában. Lilla sosem fogadott el minket igazán. Minden nap újabb harc volt: a fürdőszobáért, a tévéért, vagy éppen azért, hogy kinek jut több figyelem.

Markkal a konyhaasztalnál ültünk, miközben a gyerekek a szobájukban ordibáltak egymásra a falakon keresztül. „Kata, ez így nem mehet tovább. Nem tarthatjuk őket örökké külön. Talán jobb lenne, ha Dávid egy időre elmenné a szüleidhez vidékre. Ott nyugalmat találna, te pedig egy kicsit fellélegezhetnél.”

Éreztem, ahogy összeszorul a szívem. „Tudod jól, hogy ez nem megoldás. Azt hinné, hogy kidobom az életemből.”

„De ha így folytatjuk? A kapcsolatunk sem bírja ezt sokáig!”

Aznap éjjel nem aludtam. A plafont bámultam és hallgattam azt a súlyos csendet, ami rosszabb volt minden veszekedésnél. Reggel leültem Dávid mellé az ágyra. „Kisfiam, mit szólnál hozzá, ha a nyarat nagyinál és papánál töltenéd? Tudod mennyire szeretnek téged… és ott vannak a lovak is.”

Dávid rám nézett döbbenten. „Szóval tényleg elküldesz? Csak mert Lilla nem bírja elviselni, hogy itt vagyok?”

Nem tudtam olyan választ adni, ami megnyugtatta volna. Csak átöleltem őt, miközben majd szétrobbantam a bűntudattól.

Két nappal később ott álltunk az autóbusz-állomáson Szolnokon. Dávid kezében egy bőrönddel nézett rám könnyes szemmel. Amikor felszállt a buszra nagyiékhoz Tiszaföldvárra, úgy sírtam, mint egy kisgyerek. Mark próbált vigasztalni: „Jó lesz neki ott. Talán mindannyiunknak jót tesz egy kis szünet.”

De semmi sem lett jobb. Lilla elégedetten konstatálta, hogy „nincs több zavaró tényező”, de a ház üres volt Dávid nevetése és hülye viccei nélkül. Markkal eltávolodtunk egymástól; minden vacsora néma volt, minden beszélgetés felszínes.

Egy nap csörgött a telefonom. Anyám sírt: „Kata, Dávid nem eszik, nem beszél velünk. Csak ül a padláson és bámul kifelé az ablakon. Azt mondja, már nem szereted.” Éreztem, ahogy darabokra hullik a szívem.

Azonnal mentem érte hétvégén. Hazafelé egy szót sem szólt. Amikor hazaértünk, Lilla csak annyit mormolt: „Már megint itt vagy?” Dávid bezárkózott a szobájába.

Aznap este Markkal először veszekedtünk igazán komolyan. „Elkényeztetted! Soha nem próbáltad megérteni Lillát!” – kiabálta.

„Te pedig mindig csak védted a lányodat! Nem láttad mennyit szenved Dávid!”

Onnantól minden megváltozott. Úgy éltünk együtt, mint lakótársak; minden beszélgetés óvatos volt, minden döntés kompromisszum – amiből senki sem jött ki elégedetten.

Dávid teljesen magába zárkózott; romlottak a jegyei, abbahagyta a focit is. Lilla még lázadóbb lett; elkezdett lógni az iskolából és késő estig kimaradt.

Egy este leültem Dávid mellé, aki némán bámulta a telefonját.

„Kisfiam… sajnálom… Nem tudtam máshogy…”

Rám sem nézett. „Nem kellett volna választanod köztem és közte. Lehettünk volna család…”

Akkor értettem meg igazán: azt hittem, hogy a fizikai távolság majd megoldja az érzelmi problémákat – de csak mélyítette azokat.

Most is együtt élünk egy fedél alatt – de idegenként. Markkal már nem beszélünk jövőről; csak arról ki hozza el a gyerekeket az iskolából vagy ki vesz kenyeret.

Néha elgondolkodom: Vajon lehetett volna másképp? Elég-e a szeretet akkor is, ha közben a gyerekeink szenvednek? Ti mit tettetek volna az én helyemben?