Kása az asztalon, csend a szívekben – Egy család igazsága

– Már megint csak kása? – kérdezte fojtott hangon a lányom, Dóra, miközben a kanalat a tányér széléhez ütögette. A hangja éles volt, mint a kés, és minden alkalommal, amikor ezt hallottam, egy újabb repedés keletkezett bennem.

Az ablakon át beszűrődött a szomszéd házból a rántott hús illata. Nálunk csak árpakása volt vacsorára, mint már annyi este. A férjem, Laci, csendben ült velem szemben, tekintete a tányérjára szegeződött. A fiam, Gergő, már régóta nem jött haza időben vacsorára – inkább a barátaival evett valahol a városban.

Aznap este azonban mindketten egyszerre érkeztek haza. Dóra és Gergő is. Hallottam, ahogy az előszobában levetik a cipőjüket, és suttogva beszélgetnek. Megörültem: talán most együtt vacsorázunk végre! – Gyerekek, gyertek, kész a vacsora! – kiáltottam ki reménykedve.

Dóra csak benézett az ajtón. – Köszi, anya, de már ettünk – mondta gyorsan, és Gergő is bólintott mellette. Láttam rajtuk, hogy nem mondanak igazat. A hátuk mögött egy nejlonszatyor lógott: benne pizzás doboz és üdítős palackok.

– Legalább üljünk le együtt egy kicsit – kérleltem őket halkan. De már el is tűntek a szobájukban. Az ajtó becsukódott mögöttük, és csak a csend maradt velem és Lacival.

– Ne haragudj rájuk – mondta Laci halkan. – Nehéz nekik is.

– De nekem is nehéz! – csattantam fel. – Miért kell mindig nekem lenyelni mindent? Miért érzem úgy, hogy széthullik a családunk?

Laci nem válaszolt. Csak kanalazta tovább a kását.

Aznap éjjel sokáig forgolódtam az ágyban. Az igazságérzet marta a lelkemet. Miért van az, hogy másoknak minden jut? A szomszédék minden hétvégén grilleznek az udvaron, nevetnek, együtt vannak. Nálunk meg csak csend és kása.

Másnap reggel Dóra sietve indult iskolába. Megállítottam az ajtóban.

– Dóra, beszélhetnénk egy kicsit?

– Most nem érek rá, anya! – vágta rá ingerülten.

– Csak egy percet kérek! – könyörögtem.

– Miért nem érted meg, hogy nem akarok erről beszélni? Elegem van abból, hogy mindig csak panaszkodsz! – csattant fel.

A könnyeim visszafojtottam. Csak néztem utána, ahogy elrohan.

A munkahelyemen sem volt jobb a helyzet. A kolléganőm, Marika épp arról mesélt, hogy a fia milyen drága telefont kapott születésnapjára.

– És nálatok? – kérdezte kedvesen.

– Nálunk most nem telik ilyesmire – feleltem halkan.

Marika sajnálkozva nézett rám. Éreztem magamon a szánalmat.

Hazafelé menet a boltban számolgattam az aprót. Vajon futja-e egy kis párizsira? Végül csak kenyeret vettem és egy doboz tejfölt – hátha holnap túrós csuszát tudok csinálni.

Otthon Gergő már várt rám.

– Anya, kellene egy kis pénz…

– Mire? – kérdeztem gyanakodva.

– Osztálykirándulás lesz. Mindenki megy… csak én nem tudok fizetni.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy nincs miből adni neki. Laci már hónapok óta csak alkalmi munkákból él, én pedig takarítok egy irodaházban minimálbérért.

– Megpróbálok valamit kitalálni – mondtam végül.

Aznap este újra egyedül ültem az asztalnál. Laci későig dolgozott valahol egy építkezésen. Dóra és Gergő a szobájukban voltak. Hallottam, ahogy Dóra telefonon nevetgél valakivel; Gergő zenét hallgatott fülhallgatóval.

Elővettem egy régi családi fényképet: rajta mindannyian mosolyogtunk egy balatoni nyaraláson. Akkor még minden egyszerűbb volt. Akkor még együtt ettünk vacsorát – mindegy volt, mi van az asztalon.

Másnap este újra próbálkoztam.

– Gyerekek, mi lenne, ha ma együtt vacsoráznánk? Nem kása lesz! Túrós csusza!

Dóra először csak vállat vont.

– Jó… talán…

Gergő is leült végül az asztalhoz. Csendben ettünk. Próbáltam beszélgetést kezdeményezni.

– Emlékeztek arra a balatoni nyárra?

Dóra felnézett.

– Az jó volt…

Gergő is bólintott.

– Miért nem lehet most is olyan? – kérdeztem halkan.

Dóra sóhajtott.

– Mert mindenki ideges… mindig csak pénzről van szó…

Gergő is megszólalt:

– És ciki is… hogy nálunk mindig csak kása van…

A szívem összeszorult. Meg akartam védeni magam, de inkább csak sírtam csendben.

Laci ekkor lépett be az ajtón. Megállt az asztal mellett, és ránk nézett.

– Tudjátok mit? Nem az számít, mi van az asztalon… hanem hogy együtt vagyunk-e. Ha ezt elveszítjük… akkor tényleg nincs semmink.

Csend lett. Dóra odajött hozzám és átölelt. Gergő is közelebb húzódott.

Aznap este először éreztem hosszú idő után: talán még nincs minden veszve.

De vajon elég-e az összetartozás érzése ahhoz, hogy átvészeljük ezt az időszakot? Vagy a pénz hiánya végleg szétszakít minket? Ti mit gondoltok erről?