„Hagyj békén, apa!” – Egy apa és fia története, akiket a pénz választott el egymástól

– Hagyj már békén, apa! – ordította Bence a nappali közepén, miközben ökölbe szorított keze remegett. A hangja visszhangzott a régi parkettán, mintha minden egyes szóval egy újabb repedés keletkezett volna közöttünk. Ott álltam előtte, a kezem a zsebemben, és nem tudtam eldönteni, hogy most inkább megölelném vagy hagynám elmenni.

Nem így képzeltem el az öregedést. Amikor fiatalabb voltam, azt hittem, ha keményen dolgozom, mindent megadhatok a családomnak. Aztán jött a rendszerváltás, a vállalkozásom, a hosszú éjszakák a könyveléssel és az adóhivatallal. Mindig azt mondtam magamnak: „Majd ha Bence nagy lesz, könnyebb lesz minden.” De most itt áll előttem, huszonöt évesen, és úgy néz rám, mintha én lennék minden baja forrása.

– Nem érted meg, hogy nekem nem kell a pénzed! – folytatta Bence, de közben mégis ott volt az a furcsa csillogás a szemében. Mintha egyszerre akarna eltaszítani magától és mégis kapaszkodna belém.

– Akkor mi kell neked? – kérdeztem halkan. – Mondd el, fiam. Csak egyszer mondd el őszintén.

Bence csak legyintett. – Mindegy. Úgysem értenéd.

Aztán kiviharzott a lakásból, én pedig ott maradtam a csendben. A falon még mindig ott lógott az a régi fotó rólunk a Balatonon: Bence hatévesen a nyakamban ül, mindketten nevetünk. Hová tűnt ez a fiú? És hová tűnt az az apa?

Az egész egy telefonhívással kezdődött tavaly ősszel. Egy ügyvéd keresett meg: egy régi ismerősöm meghalt, és rám hagyta a házát Szentendrén. Nem voltam gazdag ember addig – épp csak annyit kerestem, hogy kijöjjünk hónapról hónapra –, de ez a ház mindent megváltoztatott. Hirtelen lett valamim, amiért mások irigyelhetnek. És Bence is másként kezdett nézni rám.

Először csak kérdezősködött: „Mihez kezdesz majd ezzel a házzal? Eladod? Befekteted?” Próbáltam bevonni őt is a döntésbe, de mindig csak pénzről beszéltünk. Aztán jöttek a viták: „Miért nem adod nekem? Neked már úgyis mindegy!” – vágta egyszer a fejemhez.

Az anyja – Éva – próbált közvetíteni közöttünk. Egy este leült mellém a konyhában.

– Laci, beszélned kellene vele. Nem csak a pénzről van szó. Szerintem fél attól, hogy elveszít téged.

– De hát itt vagyok! – csaptam az asztalra dühösen. – Mindig itt voltam!

– Testben igen – mondta halkan Éva –, de lélekben? Mikor kérdezted meg utoljára tőle, hogy hogy van?

Nem tudtam válaszolni.

Bence egyre ritkábban jött haza. Ha mégis beállított, csak azért tette, hogy újra szóba hozza a házat vagy a pénzt. Egyik este részegen állított be.

– Tudod mit? – mondta gúnyosan. – Tartsd meg az egész rohadt házat! Nekem nem kell semmid!

Aztán sírni kezdett. Ott ültünk ketten a sötét előszobában, ő zokogott, én pedig csak simogattam a hátát, mint gyerekkorában.

Másnap reggel már nem volt otthon. Csak egy cetlit hagyott az asztalon: „Ne keress!”

Hetekig nem hallottam felőle. Éva is egyre szomorúbb lett; esténként csak ültünk egymás mellett némán. Próbáltam dolgozni, de minden gondolatom Bence körül forgott. Hol rontottam el? Miért nem tudok segíteni neki?

Egy nap aztán kaptam egy üzenetet tőle: „Beszélhetünk?”

Találkoztunk egy kávézóban Újpesten. Bence sápadt volt és fáradt.

– Sajnálom – mondta halkan. – Nem tudom kezelni ezt az egészet. Félek attól, hogy ha már nincs szükséged rám… akkor én sem jelentek semmit.

– Fiam – mondtam remegő hangon –, nekem te vagy mindenem. A ház csak egy ház. De te… te vagy az életem.

Sokáig ültünk ott csendben. Nem oldódott meg minden varázsütésre; még mindig vannak köztünk kimondatlan szavak és fájdalmak. De legalább újra beszélgetünk.

Most itt ülök az üres lakásban, hallgatom az esőt az ablakon túl, és azon gondolkodom: vajon tényleg ennyit számít a pénz? Vagy csak mi engedtük meg neki, hogy közénk álljon?

Mondd meg nekem te is: lehet még újrakezdeni egy apa-fiú kapcsolatot ennyi év után? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?