Egy anya kiáltása: Amikor a szeretet kevés
– Márk! – kiáltottam utána, miközben a Margitsziget zsibongó tömegében próbáltam utolérni. A szívem hevesen vert, ahogy megláttam a magas, vékony fiút, akinek minden mozdulata ismerős volt. A fiam volt az, akit hat éve nem láttam. – Márk, kérlek, várj meg!
Ő azonban csak egy pillanatra fordult hátra, majd úgy tett, mintha nem is hallotta volna a nevét. A szeme hideg volt, idegen. Egy pillanatra megállt, aztán gyorsabbra vette a lépteit. Ott álltam a pad mellett, kezemben egy régi fényképpel – rajta ő háromévesen, én pedig boldogan mosolygok mellette. Az emberek körülöttem nevetgéltek, futottak, mintha az én fájdalmam láthatatlan lenne.
Azt hittem, ha egyszer újra látom, minden rendbe jön. Hogy talán csak idő kellett neki, hogy megbocsásson. De most úgy érzem, mintha egy kést döftek volna a szívembe. Hogy jutottunk idáig? Miért fordult el tőlem az egyetlen ember, akit igazán szerettem?
Emlékszem arra az éjszakára, amikor az apja elment. Zoltán becsapta maga mögött az ajtót, és csak annyit mondott: „Nem bírom tovább ezt az életet.” Márk akkor még csak kilenc éves volt. Aznap este odabújt hozzám az ágyban, és azt suttogta: „Ne sírj, anya, én mindig itt leszek.” Akkor még hittem neki.
Az évek múltak. Egyedül neveltem fel. Dolgoztam reggeltől estig a kórházban ápolónőként, hogy mindent megadhassak neki. Néha alig láttuk egymást – ő iskolában volt, én éjszakai műszakban. De minden este ott hagytam neki egy cetlit: „Szeretlek! Reggelire kakaó és kalács vár.”
Aztán jött a kamaszkor. Egyre többször csapta rám az ajtót. „Te ezt úgysem érted!” – kiabálta egyszer, amikor megpróbáltam beszélgetni vele arról a lányról, akibe szerelmes lett. Azt hittem, ez csak átmeneti dolog. Hogy majd kinövi.
De nem így lett. Egyre távolabb került tőlem. Az apja néha felbukkant – új családja volt már akkor –, és mindig drága ajándékokat hozott Márknak. Én csak egy újabb használt biciklit tudtam venni neki a fizetésemből. Láttam a szemében a csalódást.
A legrosszabb akkor történt, amikor megtudtam, hogy el akar költözni Zoltánhoz. Próbáltam beszélni vele: „Márk, kérlek… én mindent érted tettem!” De ő csak annyit mondott: „Elegem van abból, hogy mindig fáradt vagy és sosem érsz rá.” Aznap este órákig sírtam a fürdőszobában.
Azóta eltelt hat év. Néha írtam neki üzenetet: „Hiányzol.” Soha nem válaszolt. Karácsonykor küldtem neki csomagot – visszaküldte bontatlanul.
Most itt állok a Margitszigeten, és nézem, ahogy eltűnik a fák között. Egy anyának nincs nagyobb fájdalom annál, mint amikor a gyereke hátat fordít neki.
– Anyu! – hallom hirtelen egy vékony hangot magam mögött. Egy kislány fut oda hozzám – nem az én gyerekem, de ugyanaz a félelem csillog a szemében, mint valaha Márkéban. – Elveszítettem anyát…
Leguggolok hozzá és megsimogatom a haját: – Ne félj, segítek megtalálni.
Ahogy kézen fogom ezt az idegen gyereket, rájövök: talán sosem lesz már lehetőségem arra, hogy Márkkal mindent helyrehozzak. Talán vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be teljesen.
Este hazaérek az üres lakásba. Leülök az asztalhoz és előveszem azt a régi fényképet. Nézem magunkat rajta – akkor még minden olyan egyszerűnek tűnt.
Felteszem magamnak a kérdést: Vajon elég-e az anyai szeretet ahhoz, hogy egy család együtt maradjon? Vagy néha minden erőfeszítésünk hiábavaló? Ti mit gondoltok?