Amikor nagypapa Lajos bezárta az ajtót: Egy család története gyászról, haragról és új szerelemről

– Hogy tehetted ezt velünk, papa? – a hangom remegett, miközben a nappali sarkában álltam, és néztem, ahogy Lajos nagypapa összepakolja a régi fényképeket egy kopott bőröndbe. Az ablakon túl a februári szürkeség nyomta rá bélyegét a házra, ahol gyerekkorom minden boldog emléke született.

– Nem értenéd meg, Martina – felelte halkan, anélkül, hogy rám nézett volna. A hangjában ott bujkált valami, amit sosem hallottam tőle: bűntudat vagy talán szégyen.

A családunkban mindig mindenki mindent megbeszélt. Legalábbis azt hittem. Amióta nagymama meghalt tavaly ősszel, mintha minden szétesett volna. Anyám, Éva, napokig sírt, apám csak némán bámulta a tévét esténként. Én próbáltam tartani magam, de amikor megtudtam, hogy papa összejött a szomszéd Marikával – akit mindig is csak „az örök pletykásnak” hívtunk –, valami bennem is eltört.

Az egész egy vasárnapi ebédnél robbant ki. Ott ültünk a megszokott asztal körül: anyám, apám, öcsém, Bence és én. Papa csak hallgatott, majd egyszer csak bejelentette: „Elköltözöm Marikához.” Anyám felpattant, a tányér csörömpölt az asztalon. – Hogy mi? – kérdezte döbbenten. – Alig fél éve temettük el anyát! – A papa csak lesütötte a szemét.

Azóta nem volt több közös ebéd. Papa átpakolta a ruháit Marikához, és mintha az ajtóval együtt a szívét is bezárta volna előttünk. Nem hívott fel minket, nem jött át ünnepekre sem. Anyám napokig nem beszélt vele. Bence dühösen dobálta a focilabdát a kertben, én pedig csak ültem a régi hintaszéken és próbáltam megérteni: hogyan lehet valaki ilyen önző?

Egyik este anyám sírva jött be a szobámba. – Nem értem őt, Martina. Hogy felejthette el anyádat ilyen gyorsan? – kérdezte kétségbeesetten. – Talán csak félt egyedül maradni – próbáltam magyarázni, de magam sem hittem el igazán.

A faluban persze mindenki tudott mindent. A boltban Marika már úgy mutatkozott be: „Lajos bácsi párja vagyok.” Az emberek suttogtak mögöttünk, mintha mi lennénk a hibásak abban, hogy papa új életet kezdett.

Egyik délután összeszedtem a bátorságom és átmentem Marikáékhoz. A kertkapu nyikorgott, ahogy beléptem. Papa épp rózsát metszett. Megálltam mögötte.

– Miért csinálod ezt velünk? – kérdeztem halkan.

– Nem érted, kislányom – sóhajtott fel. – Harminc évig éltem együtt a nagymamáddal. Szerettem őt… de most… most üres minden nélküle. Marika mellett újra érzem, hogy élek.

– És mi? Mi nem számítunk? – fakadtam ki.

– Ti mindig számítani fogtok – mondta csendesen –, de nem tudok örökké a múltban élni.

Hazafelé menet végig sírtam. Otthon anyám kérdőn nézett rám.

– Mit mondott?

– Hogy nem akar egyedül meghalni – suttogtam.

Azóta hetek teltek el. Anyám még mindig haragszik rá. Bence már nem is akar vele beszélni. Én pedig minden este azon gondolkodom: vajon tényleg önző volt papa? Vagy csak annyira félt a magánytól, hogy inkább vállalta a család haragját is?

A húsvét közeledtével anyám mégis megsütötte papa kedvenc kalácsát. – El kellene vinni neki – mondta halkan. Bence csak vállat vont.

Végül én vittem át. Marika nyitott ajtót.

– Lajos bent van – mondta kedvesen.

Papa meglepődve nézett rám.

– Hoztam neked kalácsot – mondtam zavartan.

– Köszönöm, kislányom – mosolygott szomorúan.

Leültünk az asztalhoz. Hosszú percekig csak hallgattunk.

– Tudod, Martina – kezdte végül –, az ember azt hiszi, hogy mindent jól csinál… aztán rájön, hogy valakit mindig megbánt.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott és figyeltem az öregedő arcát, amelyen egyszerre látszott öröm és bánat is.

Most itt ülök a régi hintaszékben és azon gondolkodom: vajon képesek leszünk-e valaha megbocsátani neki? Vagy örökre ott marad köztünk ez a fal?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet érteni egy ilyen döntést? Vajon tényleg önzőség vagy inkább bátorság újrakezdeni idős korban?