Amikor az anyós beköltözik – Egy magyar család széthullásának története

– Már megint nem jól csináltad, Réka! – csattant fel Ilona, miközben a konyhapultnál álltam, és próbáltam a vasárnapi ebédhez krumplit pucolni. A kezem remegett, a kés majdnem kicsúszott az ujjaim közül. Gábor épp akkor lépett be a konyhába, és egy pillanatig sem habozott: – Anyu, hagyd már, Réka is tud főzni! – mondta ugyan, de a hangjában nem volt igazi meggyőződés. Ilona csak legyintett, és úgy nézett rám, mintha egy makacs gyerek lennék.

Az egész három hónappal ezelőtt kezdődött, amikor Ilona elesett otthon, és Gábor ragaszkodott hozzá, hogy költözzön hozzánk. „Nincs más választásunk, Réka, anyám már nem tud egyedül élni” – mondta akkor. Én próbáltam megérteni, de már az első héten éreztem: valami végérvényesen megváltozott.

Ilona mindent átvett. A nappaliban az ő díszpárnái jelentek meg, a hűtőben az ő kedvenc savanyúságai sorakoztak. Minden reggel korábban kelt nálam, és mire felébredtem, már főzött valamit – persze mindig megjegyezte: „Réka, te sosem csinálod így.” A gyerekeim, Zsófi és Marci is egyre feszültebbek lettek. Zsófi egyszer sírva jött hozzám: „Anya, miért mondja mindig nagyi, hogy te nem vagy elég jó?”

A legrosszabbak az esték voltak. Gábor és Ilona együtt nézték a tévét, nevetgéltek régi családi történeteken, amikből én mindig kimaradtam. Próbáltam beszélgetni Gáborral: – Úgy érzem, mintha nem is lennék itt fontos – mondtam neki halkan egy este.

– Ne túlozz már! Anyám csak nehezen alkalmazkodik. Majd megszokja – felelte fáradtan.

De Ilona nem szokott meg semmit. Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját otthonomban. Minden döntésbe beleszólt: mit főzzünk, hova menjünk hétvégén, sőt még abba is, hogyan neveljük a gyerekeket. Egyik este Marci rosszul viselkedett vacsoránál, mire Ilona rám nézett: – Réka, ha jobban odafigyelnél rájuk, nem lennének ilyenek.

A szívem összeszorult. Gábor csak hallgatott.

Egyik nap Zsófi lázas lett. Én aggódva ültem mellette az ágyon, simogattam a homlokát. Ilona bejött a szobába: – Réka, adj neki kamillateát! Az én fiam sosem volt beteg, mert én tudtam, mit kell csinálni.

– Köszönöm, Ilona – mondtam halkan –, de most inkább orvoshoz vinném.

– Felesleges! – legyintett. – Mindent túlreagálsz.

Aznap este Gáborral összevesztünk. – Miért nem állsz ki mellettem? – kérdeztem sírva.

– Nem akarok két tűz között lenni! – kiabálta vissza.

A gyerekek az ajtóban álltak rémülten.

Egyre többször gondoltam arra: talán én vagyok a hibás. Talán tényleg nem vagyok elég jó anya vagy feleség. De amikor láttam Zsófi könnyes szemét és Marci félelmét, rájöttem: nem hagyhatom ezt így.

Egy este leültem Gáborral beszélgetni. – Ez így nem mehet tovább. Vagy változtatunk valamin, vagy elveszítem önmagam… és lehet, hogy téged is.

Gábor először csak hallgatott. Aztán halkan megszólalt: – Nem tudom, mit tegyek. Anyám mindig is erős volt… talán túl erős is.

– De én is itt vagyok! – mondtam remegő hangon. – És a gyerekeink is!

Másnap reggel Ilona már a konyhában várt rám.

– Ugye tudod, hogy Gábor nélkülem semmire sem ment volna? – kérdezte gúnyosan.

– Lehet… de most már nekem is szükségem van rá – feleltem csendesen.

Aznap este Gábor végre kiállt mellettem. – Anyu, mostantól Réka dönt a ház dolgairól. Ha ez nem tetszik… talán jobb lenne visszaköltöznöd a saját lakásodba.

Ilona sértetten hallgatott. Pár nap múlva összepakolt és elment.

A ház újra csendes lett… de bennem még sokáig ott maradt a félelem és a bizonytalanság. Vajon képes leszek-e újra bízni Gáborban? Vajon helyrehozható-e mindaz, amit Ilona jelenléte tönkretett?

Néha még most is felteszem magamnak a kérdést: hol van az a határ, amikor már nem szabad tovább tűrni? És vajon hány család él ma Magyarországon ugyanebben a csapdában?