Túl késő a változáshoz: az út visszafelé lezárva

– Nem hiszem el, hogy ezt megint megcsináltad, Zsolt! – csattantam fel, miközben a konyhapultnak támaszkodva próbáltam visszatartani a könnyeimet. Az ablakon túl a májusi eső verte a panelházak szürke falát, de bennem már régóta tombolt a vihar.

Zsolt csak állt ott, kezében a telefon, és bámult rám üres tekintettel. – Miről beszélsz, Dóri? – kérdezte halkan, de tudtam, hogy pontosan érti.

– Ne játszd az ártatlant! Láttam az üzeneteket. Nem csak egy kósza flört volt, ugye? – hangom remegett, de most először nem a félelemtől, hanem a düh és csalódottság keverékétől.

A csend elnyúlt közöttünk. A hűtő zúgása, a szomszéd lakásból átszűrődő tévéhangok mind-mind csak hangsúlyozták, mennyire egyedül vagyok ebben a pillanatban. Végül Zsolt vállat vont.

– Nem tudom, mit akarsz hallani. Fáradt vagyok. – És ezzel hátat fordított nekem, mintha ezzel minden el lenne intézve.

Ott álltam 38 évesen egy zuglói lakásban, két diplomával, egy kiégett házassággal és egy anyóssal, aki minden lépésemet figyelte. Azt hittem, ha mindent jól csinálok – dolgozom, főzök, mosok, támogatom Zsoltot az örökös munkahelyi problémáiban –, akkor majd szeretnek. De csak egyre jobban elveszítettem önmagam.

Aznap este nem aludtam. A plafont bámultam, miközben Zsolt horkolása betöltötte a szobát. Eszembe jutottak az első évek: mennyire szerelmes voltam belé, mennyire hittem abban, hogy együtt bármit túlélünk. De aztán jött az első krízis: elvesztette az állását, én pedig két műszakban dolgoztam egy XIII. kerületi könyvelőirodában és egy kisboltban is. Anyósom, Ilona néni ekkor költözött hozzánk „segíteni”.

– Dórika, te olyan ügyes vagy! – mondta mindig édes-mosollyal, miközben a hátam mögött Zsoltnak panaszkodott rólam. – Szegény fiamnak milyen nehéz! Nem csoda, hogy nincs kedve semmihez.

Aztán Ilona néni egyre többet maradt nálunk. Először csak hétvégén jött át főzni „a fiúknak”, aztán már hétköznap is ott volt. Mindenbe beleszólt: hogyan főzöm a levest, hogyan teregetek, sőt még abba is, hogy milyen bugyit vegyek fel.

Egy este Zsolt részegen jött haza. – Anyámnak igaza van – mondta rekedten. – Túl sokat vársz el tőlem. Miért nem tudsz egyszerűen csak örülni annak, ami van?

Akkor még próbáltam magyarázni neki: hogy én is fáradt vagyok, hogy nekem is szükségem lenne támogatásra. De ő csak legyintett.

A következő években minden egyre rosszabb lett. A munkahelyemen leépítés volt, így csak a kisbolt maradt. Zsolt időközben talált munkát egy logisztikai cégnél, de minden nap panaszkodott: – Ez nem élet! – mondogatta. – Ha legalább nyernék a lottón…

Anyósom eközben teljesen átvette az irányítást a lakásban. Egyik nap arra értem haza, hogy kidobta az összes régi bögrémet és helyettük hozott „rendes” porcelánt. – Ezek jobban illenek hozzánk – jelentette ki diadalmasan.

A barátaim lassan eltűntek mellőlem. Egyikük sem bírta hallgatni a panaszaimat vagy Ilona néni beszólásait. Egyedül maradtam.

Aztán jött az a bizonyos nap: egy szombat reggel összeestem a fürdőszobában. A mentők vittek el. Kimerültség, pánikroham – mondta az orvos a Honvédkórházban.

A kórházi ágyon fekve végre volt időm gondolkodni. Vajon tényleg ezt érdemlem? Miért hagytam, hogy idáig fajuljon?

Amikor hazaengedtek, Ilona néni már ott várt a bejáratnál.

– Hát te is hazataláltál? Remélem, most már összeszeded magad! Szegény Zsolt teljesen kikészült miattad!

Nem szóltam semmit. Felmentem a lakásba és becsuktam magam mögött az ajtót.

Aznap este Zsolt későn jött haza. Alkohol szaga lengte körül.

– Dóri… beszélnünk kellene…

– Most te akarsz beszélni? – kérdeztem keserűen.

– Nézd… én hibáztam… De hát mindenkinek jár egy kis boldogság…

– És nekem? Nekem mikor jár? – kérdeztem sírva.

Ő csak vállat vont és kiment cigizni az erkélyre.

Aznap éjjel döntöttem el: elég volt. Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát és elmentem anyámhoz Újpestre.

Anyám először nem értette.

– Dóri, hát mi történt? Hiszen mindig azt mondtad, minden rendben van!

– Nem bírom tovább… – suttogtam.

Anyám átölelt. – Tudod mit? Maradj itt ameddig akarsz.

Az első napok furcsán üresek voltak. Hiányzott még Zsolt is – vagy inkább az illúziója annak az életnek, amit együtt akartunk élni.

Egy hét múlva Zsolt felhívott.

– Dóri… gyere haza! Anyám is azt mondja, hogy nélküled minden szétesik…

– És velem mi lesz? Észrevetted valaha is, hogy én is ember vagyok?

Hallgatott.

– Sajnálom…

Letettem a telefont.

Két hét múlva Ilona néni jelent meg anyám ajtajában.

– Dórika! Hát nem gondolod komolyan ezt az egészet! Zsolt teljesen maga alatt van! Ki fog rá főzni? Ki fogja mosni az ingeit?

– Talán te – feleltem halkan.

Anyám közbeszólt: – Ilona! Az én lányom nem cseléd!

Ilona néni sértetten távozott.

A következő hónapokban lassan kezdtem újra megtalálni önmagam. Elmentem pszichológushoz, új munkát kerestem egy könyvesboltban a belvárosban. Megtanultam nemet mondani.

Zsolt időről időre próbált visszacsalogatni: virágot küldött (amit Ilona néni választott), üzeneteket írt („Hiányzol!”), de már nem hatott meg.

Egy este találkoztam régi barátnőmmel, Katával egy kávézóban.

– Dóri! Végre újra látlak mosolyogni! – mondta nevetve.

– Azt hiszem… most először érzem azt, hogy tényleg élek – feleltem őszintén.

Később Zsolt felhívott még egyszer utoljára:

– Dóri… tényleg vége?

– Igen – mondtam ki végre magabiztosan.

Azóta eltelt fél év. Még mindig vannak nehéz napok: néha elbizonytalanodom, néha sírok is. De már tudom: vannak utak, amelyek után nincs visszaút – és ez nem mindig baj.

Néha azon gondolkodom: vajon hány nő él még ma Magyarországon úgy mint én régen? Hányan hiszik el, hogy csak akkor érnek valamit, ha mindent feláldoznak másokért? És vajon tényleg sosem késő változtatni?