Az a nap, amikor mindent hátrahagytam: Menekülés az oltártól

– Nem megyek ki, anya! – kiáltottam a fürdőszoba ajtaján keresztül, miközben a kezem remegett, és a sminkem lassan lefolyt az arcomon. Hallottam, ahogy anyám idegesen sóhajt a túloldalon. – Zsófi, mindenki rád vár! Gábor már ott áll az oltárnál! – A hangja egyszerre volt könyörgő és dühös.

A tükörbe néztem. A fehér ruha szorított, a hajam túl szoros kontyban volt, és a szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Az ablakon át beszűrődött a templomkertből a násznép zsivaja. Mindenki engem akart látni – a tökéletes menyasszonyt, aki végre férjhez megy Gáborhoz, a falu jófiához. De én csak sírni tudtam.

Az egész reggel egy rémálom volt. Gábor már kora reggel is ivott. Azt mondta, csak egy kis pálinka az idegek miatt, de mire dél lett, már alig állt a lábán. A vőfély próbálta menteni a helyzetet, de Gábor hangosan nevetett, trágárul beszélt az unokatestvéremmel, és még a nagymamámnak is beszólt. A szüleim arca vörös volt a szégyentől.

– Zsófi, kérlek! – kopogott újra anya. – Nem lehet ezt így csinálni! Mit fognak mondani az emberek?

Aztán hirtelen csend lett. Egy ismerős hang szólalt meg halkan az ajtó mögött.

– Zsófi… én vagyok az, Bence. Bejöhetek?

Bence… gyerekkori barátom, akivel együtt nőttünk fel a szomszéd utcában. Mindig ott volt mellettem, amikor Gábor bántott a szavaival vagy amikor apám túl szigorú volt. Most is ott állt, csendben, türelmesen.

– Gyere – suttogtam.

Bence belépett. Nem szólt semmit, csak leült mellém a kád szélére. Egy darabig csak nézett rám.

– Nem kell ezt megtenned – mondta végül halkan. – Nem tartozol senkinek semmivel.

– De mindenki azt várja… – kezdtem sírva.

– És te mit vársz magadtól? – kérdezte Bence. – Boldog akarsz lenni vagy csak megfelelni mindenkinek?

A könnyeim elapadtak. Hirtelen minden világos lett. Gábor sosem fog megváltozni. Mindig is csak magával törődött. Az egész kapcsolatunk arról szólt, hogy mit várnak el tőlem: hogy legyek jó lány, jó menyasszony, jó feleség… De ki törődik velem?

– El akarok menni innen – mondtam halkan.

Bence bólintott. – Akkor menjünk.

Nem tudom, honnan vettem a bátorságot. Talán abból, hogy Bence ott volt velem. Talán abból, hogy végre kimondtam azt, amit hónapok óta éreztem: nem akarom ezt az életet.

A ruhámat gyorsan lecseréltem egy egyszerű nyári ruhára. A fátylat letéptem a fejemről, és mezítláb rohantam ki Bence után a hátsó ajtón át. Hallottam anyám kiáltását: – Zsófi! Hová mész? Az esküvőd van!

De már nem érdekelt.

Bence régi Ladájába pattantunk be. A motor hangosan felbőgött, ahogy kihajtottunk a templomkertből. Láttam a násznép döbbent arcát: nagynénik, unokatestvérek, Gábor anyja, aki a fejét fogta… És Gábor, aki részegen tántorgott utánunk.

– Zsófi! Gyere vissza! – ordította.

De én csak néztem előre.

Az úton csend volt köztünk. Csak a rádió szólt halkan valami régi Neoton-dalt. Bence rám nézett.

– Biztos vagy benne? – kérdezte.

– Most először érzem magam biztosnak valamiben – válaszoltam.

A város határában megálltunk egy kis presszónál. Leültem egy kávéval az ablak mellé. Bence mellettem ült, de nem szólt semmit. Csak fogta a kezemet.

A telefonom folyamatosan rezgett: anyám hívott, apám üzenetet írt („Szégyent hoztál ránk!”), Gábor üvöltözött a vonal másik végén („Hogy tehetted ezt velem?”). De én csak kikapcsoltam a telefont.

A presszóban egy idős néni nézett rám kíváncsian.

– Menyasszony voltál? – kérdezte mosolyogva.

– Igen… de most már nem vagyok az – válaszoltam félhangosan.

Bence rám mosolygott. – Most már önmagad vagy.

Aznap este Bence lakásán aludtam el először nyugodtan hónapok óta. Nem álmodtam Gáborról, nem éreztem bűntudatot vagy szégyent. Csak békét.

Másnap reggel újra hívtak a szüleim. Anyám sírt a telefonban: – Zsófi, mi lesz most veled? Mit fognak mondani az emberek? Ki fog így hozzád menni?

– Anya… most először nem érdekelnek az emberek – mondtam neki csendesen.

Azóta eltelt három év. Gábor hamar újra megházasodott; hallottam, hogy az új felesége is szenved mellette. A szüleim lassan elfogadták a döntésemet, bár apám még mindig nehezen néz a szemembe ünnepekkor. Bencével együtt vagyunk – nem tökéletes minden napunk, de legalább őszinték vagyunk egymással.

Sokan azt mondják: gyáva voltam elszaladni az oltártól. De én úgy érzem: végre bátor voltam.

Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon hányan élnek olyan életet Magyarországon, amit mások elvárásai szerint élnek? És vajon hányan mernek végre önmagukért dönteni?