Nem bírom tovább! – Egy magyar anya újrakezdése válás után

– Elég volt! – kiáltottam, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a kávéscsésze felett. A férjem, Gábor, csak felvonta a szemöldökét, mintha semmit sem jelentene, amit mondtam. – Most is ezzel kezded? – kérdezte fásultan. – Hajnali hat van, Eszter. Nem lehetne legalább reggel békén hagyni? – Nem bírom tovább ezt a közönyt! – szinte suttogtam, de minden szavam mögött ott volt az elmúlt évek összes fájdalma.

Gábor már hónapok óta nem nézett rám úgy, mint régen. Két kisfiunk, Marci és Soma születése után minden megváltozott. Ő egyre többet dolgozott – vagy legalábbis ezt mondta –, én pedig egyedül maradtam a gyerekekkel és a háztartással. A lakásban állandóan rendetlenség volt, a pénz sosem volt elég, és Gábor egyre ingerültebb lett.

– Mi bajod van már megint? – kérdezte most is, miközben a telefonját nyomkodta. – Az, hogy nem vagyunk család. Csak lakótársak vagyunk. Nem beszélgetünk, nem nevetünk együtt. Mióta megszülettek a fiúk, mintha eltűntél volna. – Ne kezdjük újra! – csattant fel. – Dolgozom értetek! De persze neked semmi sem elég jó.

A gyerekek ekkor sírni kezdtek a szobában. Felpattantam, hogy megnyugtassam őket. Miközben Marci hátát simogattam, a könnyeim potyogtak. Aztán hirtelen elhatároztam magam: nem maradok tovább ebben a házasságban.

Aznap este, amikor Gábor hazaért, leültem vele szemben. – Válni akarok – mondtam ki halkan, de határozottan. Először csak nézett rám döbbenten, aztán vállat vont. – Csinálj, amit akarsz. De ne várd, hogy eltartsalak! – vágta oda.

Anyámhoz fordultam segítségért, de ő csak sóhajtott: – Eszterkém, gondold meg jól! Egyedül két gyerekkel? Hogy fogod bírni? Apád is csak morgott: – Az élet nem habos torta! De ha így döntöttél, hát legyen.

A válás gyorsan ment, Gábor nem harcolt semmiért. A lakást eladtuk, én pedig a nagymamám régi bérházában kaptam egy apró szobát a Józsefvárosban. A fiúk velem jöttek. Az első éjszaka ott ültem az ágy szélén, néztem az alvó gyerekeimet és rettegtem: hogyan fogom ezt végigcsinálni?

A szomszédok hamar megmutatták, milyen világba csöppentem. Jobbról Irén néni lakott, aki minden reggel kopogott: – Kérem szépen, ne hagyja futkározni azokat a gyerekeket! Zeng az egész ház! Balról egy fiatalabb férfi lakott, Tamás, aki mindig morcosan nézett rám a lépcsőházban. Egyik nap összefutottunk a postaládáknál.

– Jó reggelt! – próbáltam kedves lenni.
– Jó… – morogta vissza.
– Bocsánatot kérek a zajért…
– Nem kell mentegetőzni. Ilyen ez egy bérházban – mondta végül kicsit enyhébben.

Az első hónapok pokolian nehezek voltak. A gyerekek sírtak az óvodában, Soma minden reggel könyörgött: – Anya, ne menj el dolgozni! De muszáj volt munkát találnom. Egy közeli boltban vállaltam eladói állást minimálbérért. Reggelente sietve vittem a fiúkat az oviba, aztán rohantam dolgozni.

A pénz alig volt elég rezsire és ételre. Sokszor este csak krumplifőzeléket ettünk vagy zsíros kenyeret hagymával. Volt olyan is, hogy Soma zokogott: – Anya, miért nincs nekünk is csokis tejünk reggelire? Mint a többieknek az oviban?

A családom sem segített sokat. Anyám néha hozott egy tál levest vagy süteményt, de apám csak azt hajtogatta: – Te választottad ezt az utat!

A legrosszabbak a magányos esték voltak. Amikor végre elaludtak a fiúk, ültem a sötétben és azon gondolkodtam: vajon tényleg jól döntöttem? Vajon lesz még valaha boldog életem?

Egyik nap azonban váratlanul fordult a sorsom. Tamás kopogott be hozzánk.
– Segíthetek valamiben? Hallottam, hogy elromlott a bojler…
– Igen… nagyon köszönöm! – mondtam zavartan.
Tamás szó nélkül megjavította a bojlert. Utána leültünk teázni.
– Tudja… én is egyedül nevelem a lányomat – mondta halkan.
– Komolyan? Én azt hittem…
– Hogy egy mogorva alak vagyok? Lehet… De tudom, milyen nehéz egyedül.

Ettől kezdve Tamás néha áthozta a lányát játszani a fiúkkal. Irén néni is meglágyult: egyszer áthozott egy tál gulyást és azt mondta: – Látom, maga rendes anya. Csak hát… öreg vagyok már a gyerekzsivajhoz.

A munkahelyemen is lassan elfogadtak. Az egyik kolléganőm, Zsuzsa egyszer félrehívott:
– Eszter, tudok egy jobb állást az iskolában takarítónőként. Többet fizetnek és délután otthon lehetsz a fiúkkal.
Elfogadtam az ajánlatot. Bár nem volt álmaim munkája, de legalább több időt tölthettem Marcival és Somával.

Az évek teltek. A fiúk lassan megszokták az új életet. Már nem kérdezték minden este: „Anya, mikor jön haza apa?” Megtanultuk együtt túlélni a hétköznapi gondokat: amikor elromlott a mosógép; amikor Soma beteg lett és nem volt pénzem orvosra; amikor Marci sírva jött haza az iskolából, mert csúfolták: „szegénygyerek”.

Egy este Tamás átjött hozzánk egy tál meleg vacsorával.
– Tudod Eszter… régóta figyellek téged. Erős vagy és bátor. Szeretnék segíteni… talán többet is jelenthetnék nektek.
Meglepődtem és zavarba jöttem. Hosszú ideje először éreztem azt, hogy valaki igazán törődik velem.

Nem lettünk rögtön pár. Sokáig csak barátok voltunk. De Tamás mindig ott volt mellettem: ha beteg lett valamelyik gyerek; ha elfáradtam; ha úgy éreztem, összecsapnak felettem a hullámok.

Most már öt éve vagyok egyedülálló anya – vagyis már nem is egészen egyedülálló. Tamás lassan része lett az életünknek. A fiúk szeretik őt és a lányát is.

Sokszor gondolok arra: vajon jól döntöttem-e annak idején? Vajon másképp alakult volna minden, ha maradok Gábor mellett? De aztán ránézek Marcira és Somára – és tudom: értük mindent megérte.

Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig kell tűrni egy rossz házasságban? Van-e esély újrakezdeni Magyarországon két gyerekkel? Várom a véleményeteket!