Amikor elveszik az unokáimat: Egy budapesti nagymama vallomása

– Nem akarom, hogy többet találkozz a gyerekekkel, Ilona néni! – mondta Anna, a menye, miközben remegő kézzel csukta be maga mögött az ajtót. A hangja kemény volt, de a szemében könnyek csillogtak. Ott álltam a folyosón, kezemben a félig kész almáspitével, amit az unokáimnak sütöttem, és hirtelen minden levegő kiszorult a tüdőmből.

Nem tudtam megszólalni. Csak néztem Annát, ahogy elindul a lépcsőházban, két kisgyerek – Bence és Lili – kézen fogva mögötte. Lili még visszanézett rám, szemeiben értetlenség és félelem. Bence csak lehajtotta a fejét. Aztán eltűntek.

A lakásban csend lett. A falióra kattogása szinte fülsiketítő volt. Leültem a konyhaasztalhoz, és próbáltam visszaemlékezni, hol rontottam el. Talán amikor múlt héten szóvá tettem Annának, hogy túl sokat enged meg a gyerekeknek? Vagy amikor azt mondtam, hogy nálunk másképp neveltük a fiúkat? Lehet, hogy túl sokszor emlegettem, mennyire más volt minden az én időmben?

A fiam, Gábor már napok óta nem hívott. Mindig elfoglalt, mindig dolgozik – legalábbis ezt mondja. De tudom, hogy most inkább kerüli a konfliktust. Anna mindig is érzékeny volt minden kritikára, én pedig néha nem tudom befogni a számat. De hát csak jót akartam! Csak azt szerettem volna, ha az unokáim rendes emberek lesznek.

Aznap este órákig ültem a sötétben. Hallgattam a szomszéd lakásból kiszűrődő nevetést, és eszembe jutottak azok a délutánok, amikor Bence és Lili nálam voltak. Ahogy együtt sütöttük a palacsintát, ahogy Lili az ölembe bújt mesét hallgatni, vagy amikor Bence büszkén mutatta az iskolai rajzait. Most mindez olyan távolinak tűnt.

Másnap reggel felhívtam Gábort. Hosszan kicsöngött, mire felvette.
– Szia anya – mondta fáradtan.
– Gábor, kérlek… beszélj Annával! Nem bírom ki, hogy ne lássam az unokáimat! – könyörögtem.
– Most nem alkalmas… Anna nagyon ideges. Adj neki egy kis időt – válaszolta halkan.
– De hát mit tettem? Csak segíteni akartam!
– Néha túl sokat mondasz… Tudod jól. Most jobb lenne egy kicsit távol maradni.

Letettem a telefont, és úgy éreztem magam, mint akit kizártak a saját életéből. A barátnőm, Marika próbált vigasztalni:
– Ilona, ne add fel! Az anyák mindig megbocsátanak egymásnak. Majd lenyugszik Anna is.
De én tudtam, hogy ez most más. Anna sosem volt haragtartó – egészen mostanáig.

Hetek teltek el így. Minden nap vártam egy üzenetet vagy egy hívást. Minden reggel reménykedve néztem ki az ablakon: hátha meglátom őket az utcán. De csak az üres játszótérre láttam rá.

Egyik este aztán váratlanul csöngettek. Anna állt az ajtóban, karján Lili kabátja.
– Elfelejtettük itt múltkor – mondta halkan.
– Anna… kérlek… – kezdtem volna.
De ő felemelte a kezét.
– Nem akarok veszekedni. Csak… kérlek, értsd meg: nekem is nehéz anyának lenni. Folyton azt érzem, hogy nem vagyok elég jó. És amikor te kritizálsz… az olyan, mintha minden hibámért felelős lennék.
– Sajnálom – suttogtam könnyes szemmel. – Nem akartalak bántani.
Anna sóhajtott.
– Tudom. De most időre van szükségem. És kérlek… próbálj meg néha csak nagymama lenni, ne második anya.

Aznap éjjel sokáig nem tudtam elaludni. Rájöttem: talán tényleg túl sokat akartam irányítani. Talán elfelejtettem csak szeretni őket úgy, ahogy vannak – hibáikkal együtt.

Egy hónappal később Gábor hívott:
– Anya, jövő hétvégén átjönnénk ebédre. Bence már nagyon hiányzol neki.
A szívem majd kiugrott a helyéről örömömben.

Azóta lassan minden kezd helyreállni. Már nem szólok bele mindenbe; inkább csak figyelek és örülök annak, hogy újra együtt lehetünk. De néha még mindig félek: mi van, ha újra hibázom? Mi van, ha egyszer végleg elveszítem őket?

Vajon tényleg lehet tanulni abból, ha az ember elveszíti azt, amit a legjobban szeret? Ti mit tennétek a helyemben? Várom a gondolataitokat…