Amikor végre nemet mondtam: Egy anya vallomása a határokról és bűntudatról

– Anya, nem lehetne, hogy most te főzöl? – kérdezte Zsolt, miközben a nappali kanapéján heverészett, és a telefonját nyomkodta. Mellette ülve Dóra, a menye, épp hangosan panaszkodott a munkahelyére. A konyhában álltam, kezemben egy félig üres teásbögrével, és úgy éreztem, mintha valaki egyre erősebben szorítaná a mellkasomat.

Nem így képzeltem el az öregedést. Mindig azt hittem, hogy ha majd Zsolt felnő, önálló lesz, és én végre egy kicsit magamra is gondolhatok. Ehelyett hónapok óta ők ketten éltek nálam – először csak „pár hétre”, amíg nem találnak albérletet. Azóta eltelt fél év, és minden nap egyre nehezebb lett.

– Dóra, kérlek, legalább a mosogatást csináld meg – szóltam oda halkan.
– Majd később – legyintett, és visszafordult a laptopjához.

A szívem összeszorult. Nem voltam soha az a szigorú anya. Zsolt apja korán elhagyott minket, én pedig mindent megtettem, hogy a fiamnak ne hiányozzon semmi. Talán túl sokat is. Mindig bocsánatot kértem tőle mindenért: ha nem volt pénz új cipőre, ha nem tudtam elmenni az iskolai ünnepségre, mert túlóráznom kellett. A bűntudat lassan belém ivódott, mint egy régi folt a kedvenc pulóveren.

Most pedig itt voltak ők ketten, és én újra ugyanazt éreztem: nem vagyok elég jó. Nem vagyok elég türelmes, elég segítőkész. De közben már alig kaptam levegőt.

Egyik este, amikor hazaértem a boltból – két szatyorral cipekedve –, Zsolt épp hangosan nevetett valamin a tévében. A vacsora maradékai ott hevertek az asztalon, a mosatlan edények tornyosultak. Megálltam az ajtóban, és csak néztem őket.

– Anya, vettél sört? – szólt oda Zsolt.

Valami bennem eltört.

– Elég volt! – kiáltottam rájuk. A hangom idegenül csengett a szobában. – Nem bírom tovább! Ez az én lakásom! Nem vagyok a cselédetek!

Zsolt döbbenten nézett rám. Dóra felkapta a fejét.

– Mi bajod van? Csak segíthetnél nekünk! – vágta oda Dóra sértetten.
– Segítettem! Hónapok óta! De most már vége! – remegett a hangom. – Két hetetek van, hogy elköltözzetek.

Csend lett. Zsolt felállt, odajött hozzám.
– Anya… ne csináld ezt…
– De igen. Most először magamra gondolok.

Aznap este sírtam. Sírtam dühből, fájdalomból és félelemből. Attól féltem, hogy elveszítem Zsoltot örökre. Attól féltem, hogy rossz anya vagyok. De valahol mélyen éreztem: ezt most magamért kell megtennem.

A következő napok feszültek voltak. Zsolt alig szólt hozzám. Dóra látványosan kerülte a szemkontaktust. Minden mozdulatukban ott volt a sértettség és a harag.

Anyám hangja csengett a fejemben: „Az anyaság örök szolgálat.” De vajon tényleg ez lenne az élet rendje? Hogy soha nem mondhatok nemet?

Aztán eljött a költözés napja. Zsolt egy szó nélkül pakolt. Dóra még egyszer utoljára odavetette:
– Remélem, egyszer majd te is rájössz, milyen érzés segítség nélkül maradni.

Nem válaszoltam. Csak álltam az ajtóban, és néztem utánuk.

Az első napokban üres volt a lakás. Minden csendesebb lett – de valahogy könnyebb is lett lélegezni. Először éreztem azt, hogy nem kell minden percben mások kedvében járnom.

Persze fájt. Fájt minden emlék: amikor Zsoltot először vittem óvodába; amikor együtt sütöttünk karácsonykor; amikor először mutatta be Dórát nekem. Fájt az is, hogy most haragszanak rám.

De ahogy telt az idő, lassan rájöttem: egész életemben mások elvárásainak próbáltam megfelelni. Mindig attól féltem, hogy ha nemet mondok, akkor majd nem szeretnek eléggé. Hogy akkor rossz anya vagyok.

Most először éreztem azt: jogom van határokat húzni. Jogom van ahhoz, hogy ne csak adjak, hanem néha kérjek is.

Egy este Zsolt felhívott.
– Anya… ne haragudj… csak… nehéz volt elfogadni…
– Tudom – mondtam halkan. – De nekem is nehéz volt.
– Szeretlek – suttogta.
– Én is szeretlek.

Letettem a telefont, és hosszan ültem a sötétben. Vajon hány magyar anya él még úgy, mint én? Hányan hiszik azt, hogy csak akkor érnek valamit, ha mindent feláldoznak magukból?

Lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben önmagunkat sem veszítjük el teljesen?