Egy gyanú elég volt, hogy szétszakadjon minden: „Eljöttem, hogy elmondjam, van valaki más”

– Miért nem mondod el végre az igazat? – sziszegtem a fogaim között, miközben a konyhaasztalnál ültem, és néztem, ahogy Gábor a telefonját nyomkodja. Az ujjai remegtek, a tekintete elkerülte az enyémet. A szívem úgy vert, mintha ki akarna törni a mellkasomból.

Nem ez volt az első alkalom, hogy így ültem előtte. De most valami más volt. A levegőben ott lógott valami kimondatlan, valami, amitől minden idegszálam megfeszült. A háttérben a tévé halkan szólt – valami régi magyar film ment –, de én csak a saját gondolataimat hallottam.

Gáborral öt éve vagyunk együtt. Egy balatoni nyaraláson ismertük meg egymást – ő akkor épp egyedül volt, én meg a barátnőimmel mentem le Siófokra. Egyik este a parton összefutottunk, és onnantól kezdve minden hétvégén találkoztunk. Ő Veszprémben lakott, én Budapesten. Hétköznapok külön, hétvégék együtt – így telt az életünk.

Az első évben minden könnyű volt. Aztán jöttek a hétköznapi gondok: munkahelyi stressz, anyagi problémák, családi viták. De mindig azt mondtuk egymásnak: „Mi ketten mindent kibírunk.” Gábor elvált volt – legalábbis ezt mondta. Volt egy lánya is, Anna, akit kéthetente látott.

Az én fiam, Bence már felnőtt, saját életet kezdett. Én pedig végre azt hittem, hogy most már csak magamra és Gáborra kell figyelnem. Hogy végre boldog lehetek.

Aztán azon az estén minden megváltozott.

Gábor telefonja csörgött. Egy pillanatra rám nézett – mintha bocsánatot kérne –, majd kiment a szobából. Hallottam, ahogy halkan beszél valakivel. Tíz percig tartott a beszélgetés. Túl sokáig.

Amikor visszajött, próbált úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. De én már nem tudtam úgy tenni.

– Ki volt az? – kérdeztem halkan.
– Csak Zsuzsa – felelte gyorsan. – Annával volt valami gond az iskolában.

De én tudtam, hogy hazudik. Az arca elárulta. És akkor valami eltört bennem.

A következő napokban minden mozdulatát figyeltem. Ha elment otthonról, ha később ért haza, ha furcsán viselkedett – mindent gyanakvással néztem. Egy este aztán megtaláltam egy üzenetet a telefonján: „Köszönöm a tegnapit. Jó volt újra beszélgetni.” Nem volt aláírva, de tudtam, hogy Zsuzsa írta.

Nem bírtam tovább magamban tartani.

– Miért nem mondod el végre? – tört ki belőlem újra.
– Miről beszélsz? – kérdezte Gábor fáradtan.
– Hogy még mindig tartod a kapcsolatot vele! Hogy nem vagy őszinte hozzám!

A hangom remegett. Ő csak nézett rám hosszú másodpercekig.

– Kati… én soha nem csaltalak meg – mondta végül halkan. – Zsuzsa az Anna anyja. Muszáj vele beszélnem néha.
– De miért titkolod előlem? Miért kell hazudnod?
– Mert tudom, hogy féltékeny vagy… és nem akarok veszekedést.

A szavak ott maradtak közöttünk, mint egy fal.

Aznap este nem aludtam. Csak forgolódtam az ágyban, miközben Gábor halkan szuszogott mellettem. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: vajon tényleg csak én képzelem bele? Vagy tényleg van valami köztük?

Másnap reggel Gábor korán elment dolgozni. Én egész nap csak ültem otthon és sírtam. Felhívtam Bencét is, de ő csak annyit mondott:

– Anya, ne keresd mindenben a rosszat! Ha szereted apát (így hívta Gábort), bízz benne!

De én már nem tudtam bízni.

A következő hétvégén Gábor vidékre utazott Annához – legalábbis ezt mondta. Én pedig egész hétvégén azon kattogtam: vajon tényleg csak a lányát látogatja meg? Vagy Zsuzsával is találkozik?

Vasárnap este hazajött. Fáradt volt és ideges.

– Mi bajod van már megint? – kérdezte ingerülten.
– Semmi – feleltem ridegen.
– Kati… ezt így nem lehet csinálni! Ha nem bízol bennem, akkor minek vagyunk együtt?
– Ezt te mondod? Te titkolsz el mindent!

A vita egyre hevesebb lett. Végül Gábor felkapta a kabátját és kiviharzott a lakásból.

Éjjel jött csak haza. Nem szólt hozzám egy szót sem.

A következő napokban mintha két idegen élt volna egy fedél alatt. Kerültük egymást, csak a legszükségesebb dolgokat beszéltük meg: „Vittél kenyeret?” „Hol van a számla?” Semmi több.

Egyik este aztán eldöntöttem: elmegyek hozzá és mindent tisztázok. Felöltöztem, átmentem hozzá (még mindig külön laktunk), vittem vacsorát is – hátha kiengesztelem.

Ő ajtót nyitott, de nem örült nekem.

– Mit keresel itt? – kérdezte hidegen.
– Szeretnék beszélni veled… – kezdtem bizonytalanul.
– Most nincs kedvem hozzá.

Ott álltam az ajtóban vacsorával a kezemben, mint egy koldus. Megalázva éreztem magam.

Három napig próbáltam visszahódítani őt: főztem neki, takarítottam nála, kedveskedtem neki. De ő csak egyre távolabb került tőlem.

Végül feladtam.

Hazamentem Budapestre és eldöntöttem: vége van.

A következő hétvégén visszamentem Veszprémbe – de már nem azért, hogy kibéküljek vele.

Ő ajtót nyitott, én pedig mély levegőt vettem:

– Gábor… eljöttem elmondani valamit. Van valaki más az életemben. Nem tudom még, mi lesz ebből… de többé nem akarok így élni.

Ő csak állt ott némán. Láttam rajta: nem hiszi el. Talán soha nem gondolta volna, hogy egyszer tényleg elveszíthet engem is.

Hazamentem és sírtam egész éjjel. Nem azért, mert új szerelmem lett volna – hanem mert elvesztettem azt az embert, akiben annyira bíztam valaha.

Azóta eltelt fél év. Próbálom újraépíteni az életemet – de minden este eszembe jutnak azok a napok, amikor még hittünk egymásban.

A bizalom olyan törékeny dolog… Elég egyetlen gyanú vagy kimondatlan szó ahhoz, hogy minden darabokra hulljon.

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani egy ilyen bizalmi válságot? Vagy ha egyszer eltörik valami két ember között, azt már soha nem lehet helyrehozni?