Két ház között: Egy családi harc és a szív választása

– Nem engedem, hogy ezt csináld, Zsuzsa! – csattant fel anyósom hangja, miközben az udvaron álltunk, a régi diófa alatt. A levegő fülledt volt, a vihar előtti csend nyomasztóan nehezedett ránk. Gábor a két nő között állt, mint egy békebíró, de az arcán láttam: ő sem tudja, kinek adjon igazat.

A ház, amelyről szó volt, az én gyerekkorom színtere. A nagyszüleim építették még az ötvenes években, minden téglájában ott volt a családunk története. Amikor apám meghalt, rám maradt az egész – a repedezett falak, a nyikorgó padló, és az emlékek súlya. Évekig gyűjtöttem rá pénzt, hogy egyszer felújíthassam. Most végre összejött annyi, hogy elkezdhettem volna.

De Erzsi néni, Gábor anyja másképp gondolta. Szerinte értelmetlen volt pénzt ölni egy „romhalmazba”. – El kell adni, Zsuzsa! – mondta újra és újra. – Vegyetek inkább egy új lakást a városban! Ott lesz jövőtök! Ez csak visszahúz.

– Nekem ez nem csak egy ház – mondtam halkan, de határozottan. – Itt nőttem fel. Itt tanultam meg biciklizni, itt sütöttük a legjobb pogácsát nagymamával. Ez az otthonom.

Gábor csak hallgatott. Tudtam, hogy ő is szereti ezt a helyet, de az anyja szava mindig sokat nyomott a latban. Az ő családjukban az asszonyok erősek voltak – Erzsi néni különösen. Mindig mindent jobban tudott.

Aznap este nem aludtam jól. A vihar végül kitört, az eső dobolt az ablakon. Az ágyban feküdtem Gábor mellett, és csak forgolódtam.

– Mit akarsz igazán? – kérdezte halkan.

– Megtartani a házat – suttogtam vissza. – De nem akarok harcolni veletek.

Másnap reggel Erzsi néni már ott volt nálunk egy csésze kávéval és egy újabb érvvel: – Gondolj a gyerekekre! Egy új lakásban jobb lesz nekik. Nem kell majd órákat utazni az iskolába.

– De ők is szeretik ezt a helyet – vágtam vissza. – Minden hétvégén itt rohangálnak az udvaron.

A feszültség napról napra nőtt. A családi ebédek kínossá váltak. Az apósom hallgatott, Gábor testvére pedig csak annyit mondott: – Én biztos eladnám.

Egyik este Gábor leült mellém a verandán.

– Zsuzsa, én szeretlek téged. De anyámnak is igaza van valamiben. Mi van, ha tényleg csak visszahúz ez a ház?

– És ha pont ez tart össze minket? – kérdeztem vissza könnyes szemmel.

A következő héten elmentem a bankba, hogy érdeklődjek a felújítási hitelről. A bankár néni kedves volt, de kétkedve nézett rám:

– Biztos benne? Ezek a régi házak sok meglepetést tartogatnak.

Hazafelé menet megálltam a temetőben apám sírjánál.

– Mit tennél most? – suttogtam. – Feladjam?

Aznap este Erzsi néni váratlanul beállított hozzánk egy ingatlanos telefonszámával.

– Csak beszélj vele! Nem kötelező semmi – mondta.

Éreztem, hogy lassan mindenki ellenem fordul. Egyedül maradtam az álmaimmal és az emlékeimmel.

Egyik éjjel azt álmodtam, hogy leomlik a ház fala. Felriadtam, izzadtan és sírva. Gábor átölelt.

– Nem akarom elveszíteni ezt a helyet – zokogtam.

Másnap reggel összeszedtem magam és leültem Erzsi nénivel beszélni.

– Tudod mit jelent nekem ez a ház? – kérdeztem tőle remegő hangon.

– Tudom, Zsuzsa – felelte meglepően lágyan. – De én csak azt akarom, hogy boldogok legyetek. Félek, hogy ebbe belerokkansz majd.

– Inkább rokkannék bele abba, hogy feladom magam – mondtam ki végül.

A döntést végül Gábor hozta meg. Egy este leültünk mindhárman az asztalhoz.

– Anyu, ez Zsuzsa öröksége. Ha ő ezt akarja, támogatnom kell benne – mondta halkan.

Erzsi néni könnyes szemmel bólintott.

A felújítás nehéz volt: penészes falak, beázott tető, váratlan költségek. Volt olyan nap is, amikor majdnem feladtam. De minden egyes újrafestett falnál úgy éreztem: visszakapok valamit magamból.

Most itt ülök a verandán, előttem virágzik a régi orgonabokor. A gyerekeim nevetnek az udvaron. Erzsi néni is gyakran átjön már; hoz egy tál süteményt és néha megsimogatja a kezemet.

Vajon jól döntöttem? Megérte harcolni ezért az otthonért? Ti mit tettetek volna a helyemben?