„Elég volt!” – Hogyan tanultam meg nemet mondani, és megőrizni a lelki békémet
– Zsófi, ugye nem baj, ha ma is nálad alszom? – kérdezte Dóri már harmadszor ezen a héten, miközben a cipőjét lerúgta a bejárati ajtóban. A hangja olyan természetességgel csengett, mintha a saját lakásába lépett volna be.
Éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul. A kanapén már ott voltak Gergő cuccai is – ő tegnap este jelent meg egy „csak egy éjszakára” szöveggel, de reggelre sem tűnt el. A hűtőm kongott az ürességtől, a fürdőszobában idegen törölközők lógtak, és a postaládámban ismeretlen neveknek jött levelek. Ez már nem az én otthonom volt. Ez egy ingyen hostel lett, ahol én vagyok a takarító és a recepciós.
– Persze, Dóri – mondtam fáradtan, de belül ordítani akartam. Hogy lehet, hogy mindenki természetesnek veszi, hogy nálam lakik? Hogy én vagyok az örökös menedék? Vajon észreveszik-e, hogy nekem is szükségem lenne egy kis csendre, magányra?
Este, amikor végre mindenki elaludt – Gergő a kanapén horkolt, Dóri a hálóban szuszogott –, ültem a konyhában egy pohár borral és néztem ki az ablakon. A szomszéd ház ablakában egy idős néni öntözte a virágait. Vajon neki is voltak ilyen „barátai”? Vagy csak én vagyok ennyire gyenge?
Másnap reggel anyám hívott.
– Szia kicsim! Hogy vagy? – kérdezte kedvesen.
– Fáradtan – sóhajtottam.
– Már megint vendégeid vannak? – kérdezte gyanakvó hangon.
– Igen… Dóri és Gergő. Megint.
– Zsófi, te túl jó vagy! Nem kell mindenkinek segíteni! Gondolj magadra is! – mondta határozottan.
De hogyan mondjam meg nekik, hogy elég volt? Hogy most már tényleg szeretném visszakapni az életemet? Félek, hogy megharagszanak rám. Félek, hogy egyedül maradok.
A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A főnököm, Márta néni rám szólt:
– Zsófi, minden rendben? Mostanában mintha máshol járnál fejben.
– Csak kicsit fáradt vagyok – hazudtam.
Hazafelé a villamoson azon gondolkodtam: miért érzem magam bűnösnek azért, mert szeretnék egyedül lenni? Miért érzem úgy, hogy mindenkinek meg kell felelnem?
Aznap este Dóri újabb barátot hozott magával.
– Zsófi, ugye nem baj, ha Bence is itt alszik ma? Nála most festenek…
Valami bennem eltört.
– De baj! – mondtam ki hangosan. – Sőt, az is baj, hogy ti itt laktok! Ez az én lakásom! Szükségem van egy kis nyugalomra!
Dóri döbbenten nézett rám.
– De hát eddig sosem zavart…
– Zavart! Csak nem mertem szólni! – kiabáltam vissza könnyes szemmel.
Gergő is kijött a szobából.
– Mi történt?
– Elég volt! Szeretném visszakapni az otthonomat! Kérlek titeket, költözzetek el!
Csend lett. Dóri megsértődött arccal pakolni kezdett. Gergő csak bámult maga elé. Bence szó nélkül felkapta a táskáját és kiment.
Aznap este először volt csend a lakásban. Furcsa volt. Egyszerre éreztem megkönnyebbülést és bűntudatot. Vajon túl kemény voltam? Vagy végre kiálltam magamért?
Másnap Dóri írt egy üzenetet: „Sajnálom, ha megbántottalak. De azt hittem, barátok vagyunk.”
Sírva fakadtam. Vajon tényleg rossz ember vagyok? Vagy csak most tanulom meg végre azt mondani: elég volt?
A családom vegyesen reagált. Anyám büszke volt rám:
– Végre kiálltál magadért! – mondta meghatottan.
A nővérem viszont csak ennyit írt: „Én sosem engedtem volna idáig fajulni.”
A munkahelyemen Márta néni rám mosolygott:
– Ma sokkal jobb kedvűnek tűnsz!
És tényleg: mintha levettem volna egy hatalmas terhet a vállamról. Este hazamentem a csendes lakásba. Megfőztem magamnak egy teát, leültem a kanapéra és csak hallgattam a csendet.
De valami hiányzott. Aztán rájöttem: nem mások hiányoztak, hanem az önbecsülésem. Az érzés, hogy végre én döntök arról, ki lép be az életembe – és ki nem.
Azóta sokat gondolkodom azon: vajon tényleg önző dolog nemet mondani? Vagy csak most tanulom meg végre szeretni magamat?
Ti mit gondoltok? Tényleg hibáztam, amikor végre kiálltam magamért? Vagy ez az első lépés afelé, hogy megtanuljam: az én békém is számít?