Amikor a gyerekek haza akarnak jönni: Egy váratlan hívás és a múlt árnyai
– Anya, kérlek, gyere értünk! – hallottam a telefonban Dóri remegő hangját. A szívem azonnal összeszorult. A gyerekeim, Dóri és Marci, alig két napja mentek le anyámhoz, Évához, Tiszaújvárosba. Ez volt az első nyaruk nélkülem, és én egész héten próbáltam elhitetni magammal, hogy minden rendben lesz. Most viszont Dóri hangja olyan kétségbeesett volt, hogy azonnal éreztem: valami nincs rendben.
– Mi történt, kicsim? – próbáltam nyugodt maradni, de a hangom elárulta az aggodalmamat.
– Csak… kérlek, gyere értünk! – suttogta. A háttérben Marci sírását hallottam.
Letettem a telefont, és percekig csak ültem a konyhaasztalnál. A régi csempe hideg volt a könyököm alatt. Anyám mindig azt mondta: „A gyerekeknek jót tesz a vidéki levegő.” De most valamiért úgy éreztem, hogy minden régi mondás hazugság.
Az autóban ülve visszhangzott bennem Dóri hangja. Mi történhetett? Anyám mindig szigorú volt, de sosem bántotta volna őket… vagy mégis? Eszembe jutottak a saját gyerekkori emlékeim: a rideg tél esték, amikor anyám szótlanul ült a tévé előtt, és én csak arra vágytam, hogy megöleljen. Vajon most is ugyanazt érzi Dóri és Marci?
Ahogy megérkeztem anyám házához, már az udvaron hallottam a veszekedést.
– Nem hiszem el, hogy ilyen hálátlanok vagytok! – kiabált anyám. – Én mindent megteszek értetek!
Dóri könnyes szemmel rohant felém.
– Anya! – átölelt, mintha soha többé nem akarna elengedni.
Marci mögötte állt, lehajtott fejjel.
– Mi történt? – kérdeztem halkan.
Anyám dühösen nézett rám.
– Ezek a mai gyerekek semmit nem bírnak ki! Egy kis fegyelem már ártana nekik!
Dóri zokogva mesélte el: anyám bezárta őket a szobába, mert nem akarták megenni a főzeléket. Marci egész nap sírt, Dóri pedig félt szólni. Azt mondták, anyám azt is mondta nekik: „Az anyátok sem volt jobb soha!”
A szavak úgy ütöttek mellkason, mintha újra gyerek lennék. Hirtelen minden emlék visszatért: amikor anyám rám csapta az ajtót, amikor azt mondta, hogy szégyent hozok rá. Most ugyanezt teszi az unokáival is?
– Anya, miért? – néztem rá kétségbeesetten. – Miért kell mindig mindent így csinálni?
Anyám arca megkeményedett.
– Mert így tanultam! Az élet nem játék! Ha nem tanulják meg most, később még rosszabb lesz!
A gyerekeim hozzám bújtak. Éreztem a remegésüket. Tudtam, hogy most döntenem kell: megvédem őket vagy tovább hallgatok?
– Hazaviszem őket – mondtam határozottan.
Anyám csak legyintett.
Az autóban csend volt. Dóri végül megszólalt:
– Anya… haragszol ránk?
– Nem, kicsim – suttogtam. – Sajnálom… Sajnálom, hogy ezt kellett átélnetek.
Otthon Marci sokáig nem szólt semmit. Csak este bújt oda hozzám.
– Anya… te is féltél régen mamától?
Nem tudtam hazudni.
– Igen, Marci. Nagyon féltem.
Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg ismerem a saját gyerekeimet? Tudom, mit éreznek? Vagy csak azt akarom hinni, hogy minden rendben van?
Másnap reggel Dóri odajött hozzám reggeli közben.
– Anya… ugye nem kell visszamennünk mamához?
– Nem kell – mondtam határozottan.
Aztán felhívtam anyámat. Hosszú percekig csak hallgattunk. Végül ő törte meg a csendet:
– Nem akartam rosszat… csak azt hittem, így lesznek erősebbek.
– De anya… én is csak most tanulom, hogyan kell jól szeretni őket. Talán nekünk is újra kell tanulni mindent.
Letettem a telefont. A könnyeim potyogtak. Tudtam: ez egy hosszú út lesz. De legalább most már együtt járjuk végig.
Néha azon gondolkodom: vajon tényleg jobban ismerjük egymást a családban, mint hisszük? Vagy csak félünk meghallani azt, amit igazából mondani akarunk egymásnak?