Az én kicsi Liliám Gucci ruhában: Rossz anya vagyok, vagy csak más?

– Nem szégyelled magad, Zsófi? – csattant fel anyám hangja, miközben Liliát öltöztettem a nappaliban. – Egy ilyen kisgyerekre Gucci ruhát adni? Mit gondolnak majd az emberek?

A kezem megállt a cipzáron. Liliám, az én gyönyörű, göndör hajú kislányom, ártatlanul nézett rám nagy barna szemeivel. Nem értette, miért feszül a levegő körülötte. Én sem értettem igazán, miért fáj ennyire minden szó, amit anyám mondott.

– Anyu, ez csak egy ruha – próbáltam halkan, de határozottan válaszolni. – Szeretném, ha Liliának mindenből a legjobb jutna.

Anyám sóhajtott, és fejét csóválva nézett rám. – A faluban már így is furcsán néznek rád. Miért kell még jobban kihívni a sorsot? Miért nem lehetett a neve egyszerűen Anna vagy Eszter? Mi az, hogy Lilia?

A szívem összeszorult. A férjemmel, Gergővel hónapokig gondolkodtunk a névválasztáson. Liliának akartam hívni, mert számomra ő volt a legszebb virág, egyedi és különleges. De úgy tűnt, itt, ebben a kis Borsod megyei faluban minden különcség bűnnek számít.

Aznap délután, amikor Liliával sétáltunk a főutcán, éreztem a tekinteteket a hátamon. A bolt előtt Piroska néni összesúgott Marika nénivel.

– Nézd csak, ott megy Zsófi lánya azzal a flancos ruhában! – suttogta Piroska néni, de elég hangosan ahhoz, hogy meghalljam.

– Biztos azt hiszi, hogy ő valami nagyvárosi úrhölgy – felelte Marika néni gúnyosan.

Lili rám nézett. – Anya, miért néznek így ránk?

– Csak azért, mert szép vagy – hazudtam neki egy mosollyal.

De belül forrtam. Miért baj az, ha valaki mást akar adni a gyerekének? Miért kell mindenkinek ugyanúgy élni?

Otthon este Gergő próbált vigasztalni.

– Ne törődj velük, Zsófi! Te csak jót akarsz Liliának. Az emberek mindig irigyek arra, amit nem értenek.

– De Gergő, anyám is ellenem fordult. Azt mondja, elrontom a gyereket. Hogy elkényeztetem. Hogy nem lesz belőle rendes ember.

Gergő átölelt. – Te tudod legjobban, mire van szüksége Liliának.

De éjszaka nem tudtam aludni. Anyám szavai visszhangoztak a fejemben: „Miért nem lehet egyszerűen Anna vagy Eszter?” Vajon tényleg túl messzire mentem?

Másnap reggel Lili boldogan ugrándozott a konyhában.

– Anya, ma is felvehetem a szép ruhámat?

Elmosolyodtam. – Persze, kicsim.

De amikor kiléptünk az udvarra, ott állt anyám az ajtóban.

– Zsófi, beszélnünk kell – mondta komoran.

Lili bement játszani, mi pedig leültünk a verandán.

– Nézd – kezdte anyám –, én csak azt akarom, hogy Lili boldog legyen. De attól félek, hogy ezzel az egésszel csak bajt hozol rá. Az emberek kegyetlenek tudnak lenni.

– Anyu, én csak azt akarom, hogy ne kelljen nélkülöznie semmit. Hogy ne érezze magát kevesebbnek másoknál.

– De nem attól lesz valaki több vagy kevesebb, hogy milyen ruhát hord! – csattant fel anyám. – Én is felneveltelek téged egyszerűen, mégis rendes ember lett belőled.

– De én más vagyok! – tört ki belőlem a sírás. – Mindig is más akartam lenni! Nem akarom, hogy Liliának is ugyanazokat a nehézségeket kelljen átélnie!

Anyám hosszan nézett rám. – Lehet, hogy igazad van. De gondolj arra is: ha mindig mindent megadsz neki, hogyan tanulja meg értékelni azt?

Napokig ezen gondolkodtam. Figyeltem Lilit: vajon tényleg elkényeztetem? Vajon rosszat teszek vele?

Egyik délután Lili odajött hozzám egy rajzzal.

– Nézd anya! Ez te vagy meg én! És rajtad is szép ruha van!

Elmosolyodtam és magamhoz öleltem.

Aznap este Gergővel leültünk beszélgetni.

– Szerinted rossz anya vagyok? – kérdeztem halkan.

Gergő megrázta a fejét. – Nem vagy rossz anya. Csak más vagy. És ez nem baj.

De vajon tényleg így van? Vajon hol húzódik a határ az anyai szeretet és a túlzott kényeztetés között? Vajon egyszer majd Lili megérti, miért akartam neki mindent megadni?

„Ti mit gondoltok? Tényleg rossz anya vagyok csak azért, mert mást adok a lányomnak, mint amit megszoktunk ebben a faluban? Hol van az egészséges határ szeretet és elkényeztetés között?”