Amikor a nagyapám elfordult tőlünk: Egy család széthullásának története
– Miért nem jössz át, Lajos bácsi? – kérdeztem remegő hangon a telefonba, miközben anyám a háttérben csendben sírt. Aznap volt nagymamám halálának első évfordulója, és minden porcikámmal azt reméltem, hogy nagyapám velünk lesz, ahogy régen. De csak egy hűvös sóhaj érkezett válaszul.
– Most nem érek rá, Zsófi. Marikával vacsorázunk. – A vonal másik végén hallottam Marika nevetését, mintha egy idegen nő kacaja végleg elvágná azt a láthatatlan köldökzsinórt, ami addig összekötött minket.
Gyerekkoromban Lajos bácsi volt a családunk szíve-lelke. Minden vasárnap náluk ebédeltünk, nagymama húslevese illatával telt meg az egész ház. A kertben Lajos bácsi mindig megtanított valami újat: hogyan kell metszeni a rózsát, hogyan lehet a diót egy mozdulattal feltörni. Amikor nagymama meghalt, mintha az egész világ kifordult volna magából. Anyám napokig nem szólt senkihez, apám csak bámulta a tévét, én pedig esténként a párnába sírtam.
Az első hónapokban Lajos bácsi még jött-ment közöttünk, de egyre többször láttam Marikát, a szomszédasszonyt az udvarán. Eleinte csak segített neki a kertben, aztán egyre többet maradt nála. Anyám szeme mindig villant, ha Marika szóba került.
– Nem hiszem el, hogy ilyen hamar… – suttogta egyszer anyám a konyhában. – Anyád alig egy éve ment el.
Egy este aztán Lajos bácsi bejelentette: feleségül veszi Marikát. A családi ebéd helyett csak egy rövid telefonhívás jutott nekünk.
– Ez az én döntésem – mondta határozottan. – Nem vagyok már fiatal, és nem akarok egyedül maradni.
Anyám zokogott. Apám dühösen csapta le a telefont. Én csak ültem az asztalnál, és próbáltam felfogni, hogy mostantól minden más lesz.
Az esküvő után Lajos bácsi egyre távolabb került tőlünk. Ha átmentünk hozzá, Marika mindig ott ült mellette, és valahogy mindig úgy alakult, hogy nem maradhattunk sokáig. Egy alkalommal Marika félrehívott:
– Zsófi, tudom, hogy nehéz ez neked is. De Lajosnak most rám van szüksége. Ti már felnőttek vagytok, megoldjátok magatok is.
A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen? Hiszen mi vagyunk a családja!
A karácsonyok csendesebbek lettek. Már nem gyűltünk össze mindannyian Lajos bácsi házában. Anyám próbált új hagyományokat teremteni, de mindannyian éreztük az űrt.
Egy nap anyám sírva jött haza: Lajos bácsi eladta a régi házat, ahol felnőttem. Marikával vettek egy új lakást a város másik végén.
– Mintha kitörölne minket az életéből – mondta anyám megtörten.
Évek teltek el így. Néha próbáltam felhívni Lajos bácsit, de mindig Marika vette fel a telefont.
– Most nem alkalmas – mondta ridegen. – Majd visszahív.
De sosem hívott vissza.
Az érettségimre sem jött el. Az egyetemi felvételimről sem kérdezett soha. Csak néha láttam őt a piacon Marikával kézen fogva sétálni. Olyankor összeszorult a torkom.
Egy nyári délután azonban minden megváltozott. Anyám kórházba került egy súlyos műtét miatt. Apám kétségbeesetten próbált mindent intézni, én pedig ott ültem a folyosón, amikor megláttam Lajos bácsit az ajtóban.
– Mi történt? – kérdezte halkan.
Először dühös voltam rá. Hogy mer most megjelenni? Hol volt eddig? De amikor megláttam az arcán az őszinte aggodalmat, valami eltört bennem.
– Anya beteg – mondtam sírva. – Nagyon félek.
Lajos bácsi leült mellém és megfogta a kezem.
– Sajnálom, Zsófi. Nem akartam bántani titeket… Csak… féltem az egyedülléttől.
A könnyeim potyogtak. Hosszú percekig csak ültünk ott némán.
A műtét után anyám lassan felépült, de valami végleg megváltozott bennünk is. Lajos bácsi néha meglátogatott minket – mindig egyedül jött –, de már sosem lettünk olyan közel egymáshoz, mint régen.
Most, évekkel később is gyakran gondolok arra: vajon lehetett volna másképp? Megbocsátható-e az, ha valaki félelemből hátat fordít a családjának? És vajon én is képes lennék-e ugyanígy cselekedni?
Talán sosem kapok választ ezekre a kérdésekre… De ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani azt, ha valaki elfordul tőlünk?