Amikor a barátnőm telefonján hallottam meg a férjem hangját – Egy budapesti nő vallomása a hűtlenségről és újrakezdésről

– Ki vagy te? – kérdezte egy ismerős, mégis idegen hang a vonal másik végén. A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy rájöttem: ez Gábor, a férjem. A barátnőm, Eszter telefonját tartottam a kezemben, csak egy pillanatra akartam megnézni, ki hívja. Nem számítottam rá, hogy az egész életem egyetlen másodperc alatt darabokra hullik.

– Itt Zsófi vagyok… – suttogtam, miközben Eszter zavartan nézett rám. A szobában hirtelen fojtogató lett a csend. Gábor is hallgatott pár másodpercig, aztán gyorsan letette. Eszter arca elsápadt.

– Zsófi, ez nem az, aminek látszik… – kezdte, de én már nem tudtam uralkodni magamon.

– Mióta tart ez? – kérdeztem remegő hangon. – Mióta csalsz meg vele?

Eszter sírni kezdett. – Nem akartam… nem így akartam… Gábor mondta, hogy boldogtalan vagy veled… én csak segíteni akartam neki…

A szavak mintha egy másik világból jöttek volna. Az agyam próbálta feldolgozni az információt: a legjobb barátnőm és a férjem. Két ember, akikben vakon bíztam. Egy pillanat alatt elvesztettem mindent.

Aznap este nem mentem haza. A Duna-parton sétáltam órákon át, néztem a város fényeit, és próbáltam visszaemlékezni, mikor romlott el minden. Talán amikor Gábor egyre többet dolgozott? Vagy amikor Eszterrel egyre kevesebbet találkoztunk? Vagy amikor én magam is elhittem, hogy minden rendben van?

Másnap reggel Gábor otthon várt. Az asztalon két csésze kávé gőzölgött, mintha minden rendben lenne.

– Zsófi, beszéljünk erről… – kezdte halkan.

– Mit lehet erről beszélni? – vágtam közbe. – Hogy hazudtál nekem hónapokon át? Hogy a legjobb barátnőmmel csaltál meg?

Gábor lehajtotta a fejét. – Nem akartalak megbántani. De már régóta nem működött köztünk semmi…

– És ezt így kellett megoldani? – kiabáltam rá. – Miért nem mondtad el? Miért kellett elárulni mindent?

A szüleimhez költöztem pár napra. Anyám próbált vigasztalni, de csak annyit mondott: „Az élet néha igazságtalan, kislányom.” Apám csendben ült mellettem, néha megszorította a kezem.

A munkahelyemen is mindenki észrevette, hogy valami nincs rendben. A kolléganőm, Judit odajött hozzám az ebédlőben.

– Zsófi, ha beszélgetni akarsz… tudod, hol találsz.

De nem akartam beszélni. Csak túlélni akartam a napokat.

Egy hét múlva Eszter keresett meg. Egy kis kávézóban találkoztunk a Bartók Béla úton. Ő volt az első, aki megszólalt.

– Sajnálom… tényleg sajnálom… Nem tudom, hogyan történhetett ez meg velünk.

– Veletek? – kérdeztem keserűen. – És velem mi lesz? Nekem ki fogja visszaadni az elveszett éveimet?

Eszter sírt, de már nem tudtam sajnálni őt. Csak ürességet éreztem.

A válás gyorsan ment. Gábor elköltözött egy albérletbe Zuglóban, én maradtam a lakásban. Minden nap újabb harc volt: ügyvédhez járni, papírokat aláírni, közös barátoknak magyarázkodni.

A családomban is kitört a vihar. Anyám haragudott Gáborra és Eszterre is, apám pedig azt mondta: „Az ember csak magára számíthat igazán.”

A legnehezebb mégis az volt, amikor egyedül maradtam esténként. A csendben újra és újra lejátszottam magamban azt a pillanatot: ahogy felveszem Eszter telefonját, és meghallom Gábor hangját.

Néha azon gondolkodtam, vajon én hibáztam-e valahol. Lehetett volna másképp? Megmenthettem volna a házasságomat? Vagy mindez elkerülhetetlen volt?

Egy este aztán Judit meghívott magához vacsorára. Ott ültem a konyhájában, hallgattam a gyerekeinek nevetését, és először éreztem azt hosszú idő után, hogy talán van remény.

– Tudod, Zsófi – mondta Judit –, az élet néha olyan helyzetek elé állít minket, amiket nem értünk. De mindig van választásunk: vagy összetörünk, vagy újraépítjük magunkat.

Hazafelé sétálva azon gondolkodtam: vajon képes leszek-e újrakezdeni? Meg tudok-e bocsátani valaha Eszternek vagy Gábornak? Vagy legalább magamnak?

Most itt ülök a lakásomban, nézem Budapest esti fényeit az ablakból, és csak egy kérdés motoszkál bennem:

„Ti mit tennétek a helyemben? Lehet újra bízni valakiben ezek után?”