A híd szélén – Egy magyar lány története a reményről és családi titkokról

– Ne mozdulj! – kiáltotta valaki mögöttem, miközben a Duna felett álltam, a Lánchíd hideg korlátjába kapaszkodva. A hajnal fénye még csak alig derengett, a város csendje pedig úgy nyomta a mellkasomat, mintha minden levegővel egyre nehezebb lenne élni. A kezem remegett, a könnyek végigfolytak az arcomon. Nem akartam meghalni. Csak azt akartam, hogy végre valaki észrevegyen.

– Kérlek, Eszter, gyere vissza! – hallottam anyám hangját a telefonban, amit a hídra érve eldobtam. Már késő volt. Ő mindig csak akkor keresett, mikor baj volt. Amikor kicsi voltam, azt hittem, hogy az anyai szeretet feltétel nélküli. Most már tudom: vannak feltételek. És én sosem feleltem meg nekik.

A nevem Tóth Eszter. Huszonhárom éves vagyok, és ez az éjszaka mindent megváltoztatott bennem.

A családom mindig is különös volt. Apám, Tóth László, egykor híres ügyvéd, mostanra csak árnyéka önmagának. Az ital lett a barátja, miután anyám, Márta elhagyta őt egy másik férfiért. Engem magával vitt, de sosem tudott igazán szeretni. Mindig azt éreztem, hogy csak teher vagyok neki – egy emlék abból az életből, amit már rég el akart felejteni.

Az iskolában sem volt könnyebb. A többiek csúfoltak a szakadt ruháim miatt, és mert sosem hívtak el bulikba. Egyedül voltam. Mindig. Aztán jött Gergő – az első szerelmem, aki azt ígérte, hogy soha nem hagy el. De ő is elment. Mint mindenki más.

Aznap este veszekedtem anyámmal. Megint. – Miért nem tudsz végre normális lenni? – kiabálta rám a konyhában, miközben a cigarettafüst gomolygott körülötte. – Mindenki másnak sikerül! Nézd meg Katát, az unokatestvéredet! Már saját lakása van, diplomája… Te meg csak vegetálsz!

– Nem vagyok Kata! – ordítottam vissza, és becsaptam magam mögött az ajtót.

A barátaim közül senki nem vette fel a telefont. Apa nem válaszolt az üzenetemre. Egyedül maradtam a gondolataimmal és a fájdalommal.

Így jutottam el a hídhoz.

A korlát hideg volt és csúszós. A Duna sötét vizében megláttam magamat: egy lányt, aki már nem tudja, hogyan tovább.

– Hé! – kiáltott újra valaki mögöttem. Egy fiú volt az – talán velem egyidős –, barna kabátban, szemében félelem és könyörgés.

– Ne gyere közelebb! – suttogtam rekedten.

– Nem megyek – mondta halkan. – Csak… csak beszélgetni szeretnék. Tudod… én is álltam már itt.

Először azt hittem, hazudik. De ahogy beszélni kezdett, valami megtört bennem.

– Az apám tavaly halt meg rákban – mondta. – Anyám azóta gyógyszereken él. Azt hittem, ha eltűnök, jobb lesz mindenkinek… De nem lett volna jobb senkinek.

A nevét is elmondta: Szabó Bence.

– Miért vagy itt? – kérdeztem végül.

– Mert láttalak a korláton… és nem akartam hagyni, hogy ugyanaz történjen veled is.

Sokáig csak álltunk ott. Aztán sírni kezdtem – először halkan, majd egyre hangosabban. Bence nem szólt semmit, csak ott maradt velem.

Végül lemásztam a korlátról.

Nem lett minden jobb egyik pillanatról a másikra. De valami megváltozott bennem azon az éjszakán.

Bence elkísért egy közeli kávézóba. Ott ültem vele szemben, vörös szemmel, remegő kézzel.

– Tudod – mondta –, nem kell mindent egyedül cipelned.

– Nincs senkim – suttogtam.

– Most már van – felelte mosolyogva.

Aznap reggel hazamentem. Anyám először kiabált velem, aztán sírva fakadt.

– Megijesztettél! – zokogta. – Nem akarom elveszíteni a lányomat!

– Akkor miért érzem mindig azt, hogy nem vagyok elég jó? – kérdeztem tőle remegő hangon.

Hosszú csend következett. Aztán leült mellém.

– Sajnálom… Annyiszor akartam már mondani… De mindig csak hibákat láttam benned, mert magamban is csak azt látom.

Aznap először ölelt meg úgy igazán anyám gyerekkorom óta.

De a családi béke nem tartott sokáig. Apám felhívott: – Eszter, beszélnünk kellene… Hiányzol nekem is.

Elmentem hozzá egy vasárnap délután. A lakásában még mindig ott voltak anyám régi fényképei. Apa remegett az ital után vágyva.

– Miért hagytál magamra? – kérdeztem tőle sírva.

– Nem tudtam máshogy élni nélkületek… De most már szeretnék változtatni – mondta halkan.

Elkezdtem járni terápiára Bence javaslatára. Ő is járt pszichológushoz; együtt tanultuk újra kimondani azt: „Szeretlek” és „Szükségem van rád”.

A családunk lassan-lassan elkezdett gyógyulni. Anyám néha még mindig kritizál, de már képes vagyok azt mondani neki: „Elég volt.” Apám próbál leszokni az italról; néha sikerül neki, néha nem. De már nem vagyok egyedül ezzel sem.

Bence mellett megtanultam hinni abban, hogy lehet újrakezdeni. Hogy nem kell tökéletesnek lennem ahhoz, hogy szeressenek.

Most már tudom: minden családban vannak titkok és sebek. De ha beszélünk róluk – ha merünk segítséget kérni –, akkor talán egyszer tényleg meggyógyulhatunk.

Néha még mindig visszagondolok arra az éjszakára a hídon. Vajon hányan állnak most is ott valahol Budapesten? Hányan érzik úgy, hogy nincs kiút?

És vajon mi kell ahhoz, hogy végre észrevegyük egymást?