Végrendelet az Árnyékban: Egy Család Igazsága és Az Örökség

– Anya, miért nem szóltál hamarabb, hogy rosszul vagy? – kérdezte Zsófi, miközben remegő kézzel próbálta megtalálni a mentők számát a telefonján. A konyhaasztalra borulva próbáltam levegőt venni, a szívem hevesen vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. A hőség odakint negyven fok volt, de bennem valami egészen másféle forróság tombolt: a félelem és a szégyen keveréke.

– Nem akartam zavarni titeket – suttogtam. – Mindig csak dolgoztok, rohan az élet…

Zsófi mellett ott állt Gergő is, a fiam. Ő nem szólt semmit, csak nézett rám azokkal a sötétbarna szemeivel, amikben egyszerre láttam aggodalmat és valami mást is – talán türelmetlenséget? Vagy csak képzelődöm?

A mentők gyorsan kiértek, és mire magamhoz tértem a kórházban, már ott ültek az ágyam mellett. Zsófi kezét szorongattam, Gergő pedig a telefonnal babrált.

– Anyu, most már tényleg oda kell figyelned magadra – mondta Zsófi. – Nem vagy már fiatal.

– Tudom, kicsim – válaszoltam, de közben azt éreztem, mintha minden szavuk mögött valami rejtett jelentés lenne.

A következő napokban úgy viselkedtek velem, mint egy porcelánbabával. Zsófi főzött rám, Gergő bevásárolt, sőt még a kertet is rendbe tették. De minden mozdulatukban ott volt valami feszültség. Egy este, amikor azt hitték, alszom, hallottam őket vitatkozni a nappaliban.

– Nem lehet így tovább – mondta Gergő halkan. – Anyának nincs már ereje egyedül élni. El kellene adni ezt a házat.

– És hova menne? – kérdezte Zsófi.

– Talán hozzád vagy hozzám… vagy egy idősek otthonába. A ház árából mindannyian jól járnánk.

A szívem összeszorult. Vajon tényleg csak ennyit jelentek nekik? Egy házat? Egy örökséget?

Aznap éjjel alig aludtam. Reggelre elhatároztam: nem hagyom, hogy így legyen vége. Egy hét múlva már az ügyvédnél ültem Budapesten, a régi barátomnál, Lászlónál.

– Erzsi néni, biztos ebben? – kérdezte László óvatosan.

– Biztos vagyok benne – feleltem. – Nem akarom, hogy a gyerekeim egymás torkának essenek miattam. Azt akarom, hogy megértsék: az élet több egy háznál vagy pénznél.

László bólintott, és elkezdte írni az új végrendeletet. A házat egy alapítványnak adományoztam, amely beteg gyerekeket támogatott. Zsófinak és Gergőnek csak néhány személyes tárgyat hagytam meg – azt a régi családi fényképet, amit még apámtól örököltem, és a nagymama porcelánját.

Amikor hazamentem, Zsófi már várt rám.

– Hol voltál ilyen sokáig? Már aggódtunk érted!

– Csak elintéztem néhány dolgot – mondtam halkan.

Aznap este vacsora közben előhozakodtam vele:

– Gyerekek, szeretném, ha tudnátok valamit. A ház nem lesz egyikőtöké sem. Egy alapítványnak adom majd.

Először döbbent csend lett. Aztán Gergő felpattant:

– Ez nem lehet igaz! Annyi mindent tettünk érted! Most meg kitagadod a saját gyerekeidet?

Zsófi sírni kezdett.

– Anya… miért?

Nehéz volt kimondani az igazat:

– Mert azt akarom, hogy szeressetek engem önmagamért. Ne azért, amit utánam hagyok.

Napokig nem beszéltek velem rendesen. A házban fagyos lett a levegő. Éjszakánként hallottam Zsófit sírni a szobájában. Gergő dühösen csapkodta az ajtókat. Éreztem, hogy talán örökre elveszítem őket.

Egy héttel később Zsófi odajött hozzám.

– Anya… Sajnálom. Nem akartuk, hogy így érezd magad. Csak féltünk… hogy elveszítünk téged is…

Megöleltem őt. Gergő még mindig távolságtartó volt, de láttam rajta: gondolkodik.

Most itt ülök a verandán, nézem az alkonyatot és azon tűnődöm: vajon jól döntöttem? Lehet-e egy családot újra összerakni akkor is, ha az örökség árnyéka rávetül minden szeretetre?

„Ti mit tennétek a helyemben? Tényleg csak az örökség számít egy családban?”